Kedvezőtlen idők a nemzeti kisebbségek számára

Kalmár Ferenc, a magyar külgazdasági és külügyminisztérium szomszédságpolitikáért felelős különmegbízottja hazajárónak számít Erdélyben. Nem utolsósorban azért, mert Brassóban született, és élete első felét Erdélyben töltötte, mielőtt áttelepült Magyarországra. Kisebbségi magyarként személyes tapasztalatból, belülről ismeri a határon túli magyarság helyzetét, európai szintű politikai tapasztalata alapján pedig a többi kisebbség helyzetét is. A Hunyad Megyei Magyar Napok alkalmával beszélgettünk.

– A magyar kormány nemzetiségpolitikája három pilléren alapszik.

– 2010 óta Magyarországnak nemzeti kormánya van, amely kiemelt figyelmet fordít a nemzetpolitikára. Annak első pillére az a felismerés, hogy a történelem viszontagságai nyomán a magyar nemzet világnemzet, amely az anyaországban él, kisebbségként szülőföldjén a Kárpát-medencében, illetve a diaszpórában szétszórva szerte a nagyvilágon. A második pillér az, hogy minden magyar számít, függetlenül attól, hogy a világ mely részén él, vagy attól, hogy helyileg tömbvidéken vagy szórványban, illetve hogy nagy vagy kis közösségben él-e. Ebből következik a harmadik alapelv, a magyar kormány támogatja minden határon túli közösség szülőföldön való megmaradását és boldogulását. Kihangsúlyozom a boldogulás fontosságát, ezért indította el a kormány azokat a gazdasági projekteket, melyek a határon túli magyar közösségek fejlődését segítik. A kisebbségvédelem célja, hogy a magyar közösségek megőrizzék nemzeti identitásukat, bárhol is élnének.

– Annak idején az Európai Tanácsban sikerült elfogadtatni a nemzeti kisebbségek kollektív jogainak felkarolását előíró, úgynevezett Kalmár-jelentést. Gondolom nem volt könnyű elfogadtatni, amikor Románia, Szlovákia és Görögország hallani sem akar semmilyen kollektív jogról, a távolról legdurvább kisebbségüldöző Franciaország még a nemzeti kisebbség fogalmát sem hajlandó elfogadni. Hogyan emlékszik vissza mindezekre?

– Két évig dolgoztunk rajta, komoly diplomáciai munkát végeztünk az Európai Tanácson belül. A jelentés elkészülése és elfogadása része ennek a munkának. A jelentés nagy eredménye valóban a kisebbségek kollektív jogainak elismerése volt. Az Európai Tanács két olyan jelentést fogadott el, amely a kollektív jogokat el tudta fogadtatni, 2003-ban a Gross-jelentést és 2014-ben a Kalmár-jelentést. 

– Ez jelentős teljesítmény, amikor a Nyugaton uralkodó liberális szemlélet az egyéni jogokra helyezi a hangsúlyt, és a kollektív jogokról jóformán nem is hajlandó tudomást venni. Az Európai Tanács azonban nem azonos az Európai Unióval.

– Az Európai Unióval szöges ellentétben az Európai Tanács nem rendelkezik végrehajtó hatalommal. Az említett két dokumentum, amely a kisebbségek kollektív jogaikat szavatolja kötelező az Európai Tanács minden tagországára, alkalmazásuk azonban nem kényszeríthető ki.

– A nemzeti kisebbségek ügye továbbra is amolyan „forró gesztenye” Európában, melyet mindenki igyekszik elkerülni, vagy struccpolitikával tudomást sem igen vesz róla.

– Ez sajnos valóban így van, sokan nem is számítottak, hogy jelentésem sikerrel jár. A kisebbségi kérdés tüskés ügy, sőt, az elmúlt tíz-tizenöt évben visszalépés tapasztalható, amit korábban felépítettek, azt azóta leépítik.

– Az Ön jelentését 2014 áprilisában fogadták el. Azóta történt néhány dolog Európában, amely kedvezőtlenül befolyásolta a nemzeti kisebbségekhez való viszonyulást. Gondolok a 2014. szeptemberi skót függetlenségi népszavazásra, illetve a 2017-es katalán függetlenségi törekvésre. A legnagyobb csapást azonban Putyin mérte a kisebbségekre, amikor az Ukrajnában állítólag üldözött oroszok ürügyét használta fel agressziója igazolására, vagyis kóros birodalmi ambíciói céljára manipulálta a kisebbségi ügyet. Mindezek nyomán Európában egyre többen destabilizáló tényezőnek, sőt veszélyforrásnak tekintik a nemzeti kisebbségeket.

– Valóban, már az Ukrajna elleni háború előtt is voltak országok, amelyek nemzetbiztonsági kockázatnak tekintették a nemzeti kisebbségeiket, a háború olaj volt a tűzre. Sokan valóban azzal érvelnek, hogy miért kellene széleskörű jogokat biztosítani a kisebbségeknek, az autonómiát pedig az elszakadás eszközének tartják. Az autonómiának nincsen általánosan elfogadott definíciója, annak tartalma országonként változó, mármint azokban az országokban, amelyek ilyesmit biztosítanak kisebbségei(k)nek. Szerintem legjobb definíciója az, hogy az autonómia a kisebbségi önrendelkezés legmagasabb szintje az adott országon belül. Szóval nem szecesszióról van szó. Amikor a román kollégák mondják, hogy mi ez, állam az államban, nagyot tévednek, minden európai autonómia esetében az országos alkotmánybíróság gyakorolja a felügyeletet.

– Az autonómia lényegében a hatáskörök szétosztását jelenti, egyes területek, mint például a külügy vagy a védelem az országos intézmények hatáskörében maradnak, a kultúra, oktatás, vagy nyelvhasználat az autonómia hatáskörébe kerülnek, a többiek pedig hol ide, hol oda tartoznak. Legalábbis az európai autonómiákra ez jellemző.

– Pontosan. Azok az ügyek, amelyek helyi szintre vonatkoznak, az autonómia hatáskörébe kerülnek, az országos szintű ügyek pedig az országos hatóságoknál maradnak.

– A kisebbségek kollektív jogait ellenző országok szerint az autonómia csak ugródeszka az elszakadáshoz, s a skót és katalán példákra hivatkoznak.

– Egészen másról van itt szó. A skótok és a katalánok nem az anyaországon kívül élő nemzeti kisebbségek, hanem külön nemzetek. Mindig is azok voltak, büszkén hangsúlyozzák önállóságukat. A nemzeti kisebbségek teljesen más kategória, számukra az autonómia hosszú távú garancia identitásuk megőrzésére.

– Nálunk az autonómia ügye alábbhagyott az utóbbi években, nem is volt egyetértés ezzel kapcsolatosan, még az erdélyi magyarok körében sem. A székelyek inkább Székelyföld autonómiáját célozták, a magyarság más része – és jó néhány román – pedig inkább Erdély autonómiáját preferálnák.

– Ezt nyilván az itt élők kell, hogy eldöntsék. Tudomásom szerint a székely autonómiatörekvések örvendenek nagyobb társadalmi támogatottságnak, de akkor sem etnikai alapú, hanem területi alapú autonómiáról lenne szó.

– Köszönöm szépen!

– Én is köszönöm!