Legfontosabb az utánpótlás-nevelés

Király Andrással, az aradi Szabadság-szobor Egyesület elnökével visszatekintettünk az eltelt háromnegyed évszázadra, aminek a rendszerváltásig terjedő időszakát, illetve a Szabadság-szobor újraállításának a történetét ismertettük. Ezúttal a Szabadság-szobor Egyesület tevékenységének a kibővítési lehetőségeit taglaljuk.

– Elnök úr, miért látták fontosnak a megyebeli magyar diákoknak a Szabadság-szoborral kapcsolatban való megszólítását?

– Amint említettem, a Szabadság-szoborral kapcsolatban manapság már a látványosság, nem a mondanivalója a fontos, ezért, tavaly sikerült diákok számára kiadnunk egy könyvecskét, amiben Több, mint szobor címmel, felhívtuk a figyelmet a remekmű elemeinek, illetve annak egységes mondanivalójára. A jelzett kötetet az RMDSZ megyei szervezetével közösen adtuk ki, illetve 650 példányban ingyen kiosztottuk a megye magyar nyelvű általános iskoláinak az V. és a VI. osztályosai között. Jövőre újra ki akarjuk adni a kötetet, hogy a közben felnőtt V. osztályosok ezúttal is megkaphassák.

– Ez azt is jelenti, hogy a Szabadság-szobor Egyesület tevékenységében gyökeres módosítás történt?

– Felmértük a terepet, és mivel a szobor áll, azt átadtuk a városnak – mert eredetileg is a város tulajdonát képezte –, ezért a város is igyekezzen őrizni és gondozni azt. Mert a környékén lennének még tennivalók, de majd figyelmeztetjük az illetékeseket. Profilt váltottunk, mert tapasztaltuk, hogy mellettünk egyre aktívabb lett a Kölcsey Egyesület, ezért nem akarjuk egymás útjait keresztezni. Mindketten ugyanazt a közösséget szólítjuk meg, nem akarunk senkivel konkurálni, ugyanakkor meg kell találnunk a lehetőségeket, hogy hasznossá tegyük magunkat. Éppen ezért a fiatalság, főként a magyar diákság irányába mozdultunk el. A Magyar Nyelv Napja alkalmából megyei versenyt szerveztünk, de megszerveztük az általános iskolák megyei futballbajnokságát is, legutóbb eljuttattuk hozzájuk a Szabadság-szoborról szóló kiadványainkat. Sajnos, a koronavírus-járvány egy csomó közösségi tevékenységet gátol, de remélem, hogy ősztől vagy jövő évtől ismét megszervezhetjük az említett programjainkat. A jövőben megpróbáljuk az aradi diákokat is kivinni a megyeközpontból, nehogy úgy járjanak Simonyifalvával vagy Kisiratossal, ahogyan magam jártam Szapáryligettel. Tehát olyan helyeken próbálunk közös diákprogramokat szervezni, ahol van rá fogadókészség, gondolok itt bármelyik megyebeli magyar nyelvű általános iskolára, ahol a programunk megszervezhető. Olyan helyekre ahol sportprogramokat, de diáktalálkozókat is le lehet bonyolítani, mert szerintem a vidéki magyar iskolákat is be kell vonni a közösségi tevékenységekbe. Egy október 6-a alkalmával a Kölcsey Egyesülettel szerveztünk egy közös programot, amikor az egész napos program során a Szabadság-szobor megtekintése mellett elvittük őket az Ereklyemúzeumba, a Képtárba, majd közös ebéd következett, de a Csiky Gergely Főgimnáziummal is ismerkedhettek. Ha a járvány elmúlik, a jelzett programot újra akarjuk indítani, közösen a Kölcsey Egyesülettel. Lényeg a magyarságtudat erősítése, melynek során megtapasztalják, hogy létezik egy erős magyar közösség, amelyiknek az életébe bekapcsolódhatnak.

Életet lehelni a Kulturális Autonómia Tanácsba

– 75 évesen nem gondolt-e a visszavonulásra?

– Visszavonulásra akkor gondoltam, amikor az Oktatási Minisztériumban hét és fél évig államtitkárként dolgoztam, melynek során nagyon kritikus időszakaim is voltak. A jelzett időszakból nagyjából 5 évet mindenfajta politikai támogatás nélkül kellett ledolgoznom. Mert akkor az RMDSZ ellenzékben volt, és ebben a helyzetben csak annyit lehet tenni, amennyire valaki saját erőből képes. Ebben az időszakban az ottani csapatommal kellett magyar iskolai kérdéseket megoldanom. Nem lehetett mindent megvalósítani, ráadásul a hét és fél év alatt mintegy tíz miniszterrel kellett együtt dolgoznom. Egyesek alatt meg sem melegedett a párna, máris kívül találták magukat, tehát az utolsó években nem lehetett konstruktív együttműködést kialakítani. Éppen ezért, 68 éves koromban szóltam Kelemen Hunor szövetségi elnök úrnak: most már úgy érzem, eljött az ideje a visszavonulásomnak, ezért valakit keressenek a helyemre. Megegyeztünk, hogy ők is, én is keresek, ami két és fél évig tartott, mert nehéz olyan embert találni, aki felad egy konszolidált vidéki helyzetet – főleg, ha családja is van –, és elmegy Bukarestbe teljesen ismeretlenül. Az én előnyöm az volt, előtte 4 évig a parlamentben dolgoztam, ezért számomra nem bizonyult különös megpróbáltatásnak.

– Hogyan viselte a családja az Ön állandó távollétét?

– Előtte négy évig parlamenti képviselő voltam, de az egy könnyebb helyzet, hiszen hétfőn reggel elmentem, és kedden este vagy csütörtök délben már itthon is voltam. Államtitkári munkám során azonban örvendtem, ha pénteken hazaértem, de nem egyszer megtörtént, hogy kiváltottam a repülőjegyet, majd szóltak, hogy szombaton valahova vidékre kell mennem a bolgárokhoz vagy a törökökhöz. Ugyanakkor a kisebbségi ügyek mellett a parlamenti kapcsolatokért is magam feleltem. Ez egyrészt hasznos is volt, mert nagy ismeretségi körre tettem szert, aminek a jóvoltából szükség esetén intézkedni lehetett. Elég volt, és nagyon örvendtem, amikor megtalálták az utódomat, és mivel nem akartam sem RMDSZ-elnök, sem parlamenti képviselő lenni, egy új utat kellett találnom, és mi vagyunk az egyetlen megye, ahol megalakult a Kulturális Autonómia Tanács. Amikor Bukarestből hazajöttem, Kelemen Hunor szövetségi elnök megkérdezte: otthon mivel akarok foglalkozni? Elmondtam, hogy a magyar civilszervezeteket be akarom vonni egy RMDSZ-támogató, közös munkába. Számomra a mai napig is felfoghatatlan, miért nem volt rá Aradon kellő fogadókészség. Nem politikai munka lett volna összefogni a magyar civilszervezeteket, hogy ne fedjék egymást a programjaik. Mivel nem óhajtottak vele foglalkozni, levontam a következtetést: az autonómiatanácsra talán szükség van, rám viszont nincs.

– További tervei vannak-e?

– A következő 25 évben a Szabadság-szobor Egyesületnek a megerősítésén, a civiltársadalommal való tartalmas együttműködés módjainak a megtalálása, illetve lehetőség szerint, egészségben leélni a még előttem lévő éveket. Ugyanakkor nagyon fontosnak tartom a fiatalítást, amit nem az RMDSZ megyei szervezetére értek, mert ott volt egy generációváltás, ami üdvözlendő, szükséges dolog. A fiatalításnak azonban tovább kell mennie, mindenki után jönnie kell valakinek, akit be lehet dobni a „mélyvízbe”. Segíteni szeretnék a szervezetnek az építésében, megtalálni azokat a fiatalokat, akik bekapcsolódnak az Arad megyei magyar politikai munkába. A könyvkiadásunkba két fiatalt be tudtunk vonni, megpróbálunk további fiatalokat is odacsábítani, mert a szerzői gárda jelentős része nálam is idősebb. Ameddig tudjuk, folytatjuk, de lényeg, hogy utánunk is folytatódjon a magyar közösségi munka.

– További sok sikert, és kitartást kívánok, köszönöm szépen a beszélgetést!

– Én köszönöm a lehetőséget!