Március idusa Aradon

Aradon, a Megbékélési parkban több százan vettek részt a március 15. alkalmából szervezett rendezvényen.

Elhangzott a román, a magyar és az európai himnusz (Beethoven IX. szimfóniájának Örömódája), majd Fekete Károly, az Aradi Kölcsey Egyesület alelnöke (az utóbbi idők aradi magyar rendezvényeinek immár „hagyományos” műsorvezetője) üdvözölte magyarul és románul az ünnepségen megjelent vendégeket, köztük Semjén Zsolt magyarországi miniszterelnök-helyettest, Brendus Rékát, a magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága főosztályvezető-helyettesét, Kecskés Tibor kolozsvári magyar konzult, Iustin Cioncát, az Arad Megyei Tanács elnökét, Faragó Péter román parlamenti képviselőt, az Arad Megyei RMDSZ elnökét és a többi megjelentet.

Ünnepi beszédet mondott Semjén Zsolt és Faragó Péter (a teljes szöveget a Nyugati Jelen honlapján olvashatják), Flavius Morar tanácsos Florentina Horgea Arad megyei prefektus üdvözletét tolmácsolta.Az ünnepség befejezéseként rengeteg koszorút helyeztek a talapzatra, többek között a Magyar Kormány, a kolozsvári magyar főkonzulátus, az Arad Megyei Tanács, a Prefektúra, az Arad Városi Tanács, az Arad Megyei RMDSZ és számos vidéki RMDSZ-szervezet, az egyházak, iskolák, civilszervezetek stb. részéről.

SEMJÉN ZSOLT beszédének kezdetén emlékeztetett: „ünnep van, egy nemzet ünnepe, a magyar nemzet legkedvesebb ünnepe. Ma országszerte nemzeti zászlókat fúj a tavaszi szél, milliók viselik a kokárdát nemcsak az Anyaországban, hanem a Felvidéken, Kárpátalján, a Vajdaságban és Erdélyben is, mindenütt, ahol magyarok élnek. De ne legyünk kishitűek, lobog az a nemzeti zászló, kokárdát viselnek ezen a napon a messzi földre került magyarok Amerikában, Ausztráliában, Európában, szerte a világban.

Mert tavasz van és ünnep, nemzeti ünnep.” (...)

„Jól döntött a rendszerváltás után az első szabadon választott Országgyűlés, amikor törvénybe iktatta nemzeti ünnepeinket. (...) A bölcs döntés eredményeként három nagy nemzeti ünnepünk lett. A főünnep augusztus huszadika, Szent István és az államalapítás. Ez az ezer év nem csupán dicsőség és büszkeség, hanem felelősség is. Megmaradtunk az évszázadok viszontagságai után, harcokban, leigázásokban, három részbe szakadásban, csonkításban, mindenben, hát akkor most is maradjunk meg a globalizáció könyörtelen világában. Az ünnep emlékeztet, de üzen is: megmaradni! (...) A már említett rendszerváltás utáni első magyar országgyűlés arról is bölcsen döntött, hogy még két eseményt, egy XIX. századi tavaszit és egy XX. századi őszit emelt a nemzeti ünnepek rangjára. 1848 és 1956 rokon és összetartozik. Mindkettő szabadságot akart az idegen elnyomók ellen, és mindkettőt vérbe fojtotta az idegen túlerő. A bukás ellenére mégis mindkettő nemzetmegtartó volt: kivívta a világ rokonszenvét és csodálatát, és megváltoztatta az országot és a következő korokat is. Hiszen ’48 nélkül nincs nemzeti újjászületés, nincs kiegyezés, ’56 nélkül nincs rendszerváltozás.

Abban talán mindenki egyetért, hogy március 15. a legkedvesebb és legtisztább nemzeti ünnepünk.” (...) Évtizedeken keresztül szóba sem jöhetett a nyilvános ünneplés, mindenki csendben, családi körben emlékezett a szabadságharcra. Először 1898-ban iktatta törvénybe a parlament a ’48-as forradalom emlékét, az úgynevezett áprilisi törvények elfogadásának napját, április 11-ét emelve ünneppé. Március tizenötödikét hivatalosan csak 1927-ben nyilvánították nemzeti ünneppé, de ez sem tartott sokáig, hiszen 1951-ben a kommunista diktatúra feketebetűs hétköznappá degradálta.

Erdélyben és a Partiumban évtizedeken keresztül ennél rosszabb volt a helyzet, hiszen nyilvános ünnepségekről vagy iskolai megemlékezésekről szó sem lehetett. De a magyar emberek szívében és lelkében ott élt az eltitkolt ünnep, kitörölhetetlenül.” (...)

„A magyar nemzet ma ünnepel és emlékezik. Ünnepel Budapesten, Győrben és Debrecenben, kisvárosokban és falvakban. Ünnepel Pozsonyban, Kassán, Ungváron és Szabadkán. És ünnepel Párizsban, Londonban, Rómában, New Yorkban, San Franciscóban, Melbourne-ben, és mindenütt, ahol magyarok élnek.

Mi is azért jöttünk össze itt, Aradon, hogy ünnepeljünk és emlékezzünk.

Érezzük azonban, hogy a mi itteni ünnepünk különleges. A forradalom 1848-ban a pesti Pilvax kávéházban kezdődött, a szabadságharc pedig 1849-ben a világosi fegyverletétellel ért véget. Ezt rögzíti a történelemtudomány, de mi itt tudjuk, hogy ez így nem egészen pontos.

Itt állunk a Zala György alkotta gyönyörű Szabadság-szobor lábánál. Ha áttekintünk a Maros túlpartjára, tudjuk, hogy mi van ott: a vesztőhely. Másfél hónappal a harcok vége után Bécs kegyetlen döntést hozott, kivégeztette a magyar hadsereg tizenhárom tábornokát. Tizenhárom derék tábornok – akik közül sokuk nem is volt magyar –, adta életét a magyar szabadságért. Tizenhárom derék katona, akik utolsó napjaikban és óráikban is hősként, vértanúként viselkedtek. Olvasva utolsó leveleiket, üzeneteiket, elmondható, hogy dicső helyük van a magyar Golgotán és Pantheonban.

Tisztelt Emlékezők!

Tavasz és ősz.

Pest-Buda és Arad.

A kezdet és a vég.

Felemelő Önökkel együtt ünnepelni és emlékezni. Bár az Anyaországban és a világon sokhelyütt lengenek a zászlók és mosolyognak a kokárdák, nekünk és csak nekünk itt, a piros-fehér-zöld mellett egy kis fekete szín is vegyül az emlékekbe. És mivel csak nekünk és csak itt, legyünk erre büszkék! Elődeink nagysága tartást ad. Arad mindörökre bevéste magát a magyar történelembe.

De ez azt a küldetést és felelősséget rója ránk, hogy ahogy akkor ők nem mondtak le a magyar megmaradásról, önrendelkezésünkről, jogainkról, úgy mi, mai magyarok sem mondhatunk le arról, hogy magyarként élhessünk szülőföldünkön, nem mondhatunk le önkormányzásunkról, nem mondhatunk le közösségi jogainkról.

Minden lehető alkalommal elmondom maguknak, a többségi nemzetekhez tartozóknak és a nagyvilágnak: nem vagyunk kevesebbek egyetlen más népnél sem. Ezért nem fogadhatjuk soha el, hogy vannak jogok, amelyek Európában, az Európai Unióban másoknak járnak, nekünk pedig nem járnak. Hogy van olyan, amit másnak lehet, nekünk pedig eleve nem lehet. Másnak szabad, nekünk nem szabad. Mi tisztelünk minden népet, de elvárjuk, hogy a mi népünket is tiszteljék. Tehát ami másoknak jár, az nekünk is jár, amit másoknak lehet, azt nekünk is lehet, amit másoknak szabad, azt nekünk is szabad!

’48 március 15-e, Arad üzenete: meg akarunk maradni, magyar életet akarunk élni szülőföldünkön és nem engedünk jogainkból!”

Semjén Zsolt az „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” mondattal fejezte be beszédét.

FARAGÓ PÉTER, az Arad megyei RMDSZ-elnök, parlamenti képviselő felszólalása elején emlékeztetett: „171 esztendővel ezelőtt megmozdult az ország. Megmozdult, mert a magyar nép hitte, hogy ismét kezébe veheti saját sorsát, maga építheti fel országát. A birodalmak azonban összefogtak ellenünk, és mindannyian tudjuk, miként zártak körbe bennünket és fojtották meg legszebb álmainkat. (...) És 171 esztendő múltán hova jutottunk? Hogy a szabadság iránti akaratunk megmaradt, de itt továbbra mások döntenek sorsunkról. Természetesen nem táplálhatunk olyan illúziót, hogy a leszakított országrészekben a többségi hatalom majd egyszer megkérdezi tőlünk, magyaroktól: mit szeretnétek a szülőföldeteken? (...)

Az itt álló idősebbek megszenvedtek érte, az én nemzedékem viszont már örökségül kapta a szabadságot. Örökségül kaptuk és számunkra 2019-ben természetesnek tűnik. Hőseink emlékének, önmagunknak és a jövő nemzedékének azonban tartozunk annyival, hogy harcolunk a jogainkon esett csorba kiköszörüléséért. Nyilvánvalóan, elődeinkkel ellentétben nem fegyverrel, hanem bátor és okos stratégiával, az adott lehetőségek kihasználásával. Az erős magyar képviselettel a községekben, városokban, a törvényhozásban. Sajnos ma oda jutottunk, hogy a kínkeservesen kiharcolt kisebbségi jogoknak a megőrzése is mindennapi feladattá vált. A hét minden napján résen kell lennünk, védeni, amit elértünk. És nem csupán Bukarestben. Az Európai Parlament egy olyan fórum a romániai magyarság számára, ahol bármikor meghúzható a vészharang, amennyiben a román politikusok valamilyen újabb szabadságellenes őrültségre vetemednének. Mert azt mindannyian tapasztaltuk az elmúlt közel három évtizedben, hogy számukra a magyar másodrendű állampolgár, akinek önrendelkezését, szabadságát minden áron sárba kell tiporni. És ha nincs RMDSZ-es képviselő Brüsszelben, akkor nincs ki meghúzza a vészharangot. Nincs, aki szétkürtölje Európában a romániai magyarságot ért sérelmeket. Mert az Európai Parlamentben a román pártok, kerüljenek bármelyik frakcióba, ott az emberi jogok, a törvényesség, a demokrácia megkérdőjelezhetetlen. A kisebbségvédelem pedig kiemelt szerephez fog jutni a most megválasztandó parlamentben. (...) 

Az 1848-as szabadságharc lángját a fiatalok gyújtották meg. A láng életben tartásához pedig a jövőben elengedhetetlenül szükségesek a magyar fiataljaink. Szükség lesz az elszántságukra, a fölkészültségükre, a szülőföld iránti szeretetükre és nem utolsósorban az elszántságukra. (...) A romániai magyarság fegyvere az összefogás, az egység, a képzett és taktikus fiatalságunk. Olyan kevesen maradtunk itt, Aradon és a végeken, hogy nem engedhetjük meg magunknak a közöny, a széthúzás, az ellenségeskedés luxusát. Mint ahogy nem engedhetjük meg magunknak a kívülállást sem, amikor sorsunkról, holnapunkról van szó. (...) A megoldásban, a kiút irányában megoszlanak a vélemények, én pedig örülök neki, hogy erről beszélgethetünk, vitázhatunk. Igen, beszélgessünk, vitázzunk közös ügyeinkről. Legyen száz vagy ezerféle javaslat, vélemény. De valamiből sose legyen száz- vagy ezerféle: egységből. Mert a \'48-as szabadságharcosokat is csak egyetlen egység, cél vezérelte. A magyar egység, a magyar cél. Ehhez kívánok mindannyiunknak elszántságot, elhivatottságot, türelmet és kitartást. Isten minket úgy segéljen!

A többéves gyakorlatnak megfelelően az Arad megyei prefektus (jelenleg Florentina Horgean) is üzenetet intézett a március 15-ét ünneplő magyarokhoz, az üzenetet Flavius Morar tanácsos olvasta fel.

Az ExperiDance Ezeregyéve

Március 15. idén, Aradon kivételes ünnepi műsorral zárult: a budapesti ExperiDance táncszínház mutatta be a Sporcsarnokban Schwajda György, Román Sándor koreográfus és Czomba Imre Ezeregyév c. műsorát. (A Sportcsarnokot erre a alkalomra átalakítoták, a játéktéren is székeket állítottak fel a mintegy ezer néző számára, a színpad megépítését, a fényeffektusokat, hangosítást szolgáló berendezéseket a 2000-ben alakult színház vállalta és hozta.) Az előadás méreteibe némi betekintést nyújthat, hogy a kellékeket két, a társulat tulajdonában lévő hatalmas (utánfutós, mellesleg elegáns) teherautó hozta, a fellépők és a műszaki személyzet ugyancsak két busszal érkezett.

Romániában az ExperiDance már több alkalommal járt (Bukarestben, Kolozsváron, Nagyváradon biztosan fellépett), az aradi közönség azonban először láthatta, és minden bizonnyal sokáig nem felejti el: egy profikból álló magántársulat grandiózus tánc-showján vehetett részt. A műsor végi hatásos „felvonuláson” és befejezésen legalább félszáz (talán több) táncos vett részt.

Hogy mit is láttunk tulajdonképpen, azt a tánc nyelvén beszélők jobban meg tudnák fogalmazni, magam megelégszem annyival: az együttes legelső (2000. évi) produkciója – manapság mintegy húsz műsoruk van napirenden, amelyekkel a világ számos országában turnéztak – a magyar történelem ezeregy évét mutatja be 21 képben, mozzanatban a mintegy másfél órás előadásban. Az egyes jelenetek „megfejtése” olykor egyszerű, máskor nem – sajnos, nem tartozik alapműveltségünkhöz a tánc nyelvének tolmácsolása. De ha a néző nem is tudta pontosan, miről van szó egy adott pillanatban, az előadás magával ragadta, a fény- és hangeffektusokkal alátámasztott virtuóz táncok a közönséget elbűvölték.

Hallottam olyan – mellesleg profi zenésztől származó – véleményt az előadás után, hogy mit kerestek benne a román dallamok (több kétségkívül felismerhető volt nem csak a szakember számára), amikor itt a magyar történelemről volt szó. Nos, a magyar és román történelem és kultúra sok ponton összefonódik, hatással volt és van egymásra (különösen Erdélyben), s hogy egy magyar (nagyszerű, a világ számos országában bemutatott) táncjáték román, meg cigány melódiákat is tartalmaz, több más nép, például a törökök vagy osztrákok zenéje mellett, egyáltalán nem válik kárára.

Az ExperiDance, a minden bizonnyal legjelentősebb magyar táncszínház március 15-én Aradon bemutatott műsora e sorok írójának – s az aradiaknak, biztos vagyok benne – emlékezetes élménye volt, szép befejezése egy szép ünnepnek.