Mesélő Fekete-Körös

„Mormolsz, folyóm, jársz szerteszét.

Talán hozod a régi

időkből a csodás mesét

s el akarod mesélni?

Futsz mostan ott és mostan itt,

keresni látszol valakit,

hogy elbeszéld te néki!”

Az árvízveszély elkerülése érdekében megelégedésünkre nagy meder- és parterősítési munka folyik a Fekete-Körös mentén, Zerind és Gyarmat irányában. 

Alkalom ez arra, hogy vízfolyásunkat több figyelem illesse. Kerestem én a Fekete-Körösről szóló neves költőt, aki fohászt, ódát, akár himnuszt zengene – bár az én hibám lenne, hogy nem találtam. A fenti verssorokat a Folyón című versből Eduard Mörikétől kölcsönöztem, Kosztolányi Dezső fordításában. Gyönyörűek ezek a verssorok, a folyóval meséltetnek és mesélésre késztetnek.

Kezdjük az árvízzel.

A mi falvaink emberei tudják lexikon nélkül, hogy mi az árvíz: olyan vízszint-emelkedés, amely során a víz a medréből kilépve alföldön átszakíthatja a gátat, megsemmisülést idézhet elő emberi életben, anyagi javakban, ha nem csak kisebb veszélyű áradás.

A Sebes-Körös átlagos vízsebessége 3 km/h, a másik kettőé 1 km/h. Hódi Eszter víznevekről szóló szakdolgozatából kiderül, hogy a Körös, Maros, Szamos, Tisza a legrégebbi víznevek csoportjába tartoznak és elnevezésük a római kor előtti időkből származik. Ősiségük egyértelmű, de eredeti jelentésükre már csak hivatkoztatni tudunk. Gyakran csupán folyó vagy víz jelentésűek lehettek.

A Fekete-Körös Bihar megyében, Rézbánya környékén ered. A Körösök között közepes hosszúságú, legnagyobb részt Romániában folyik, összhosszúságának (168 km) 12%-a Magyarországon van. Antnál hagyja el a határt, Szanazugnál egyesül a Fehér-Körössel.

A vízfolyások ősidők óta vonzásban tartották az embert, a települések számára formáló elemként voltak jelen, irányt, utat biztosítottak, élelmet, vizet, építőanyagot, tüzelőt, védelmet nyújtottak. Mérnöki diploma nélkül empirikusan irányítgatták, vezetgették a vizet, hogy céljaikat elérjék.

Különösen a török kor előtt, alatt más-más stratégiai célokra használták a vizet. Előbb megsemmisítették – védelmi okokból – a vízrendszereket, hogy mesterséges mocsarakat (is) hozzanak létre, hogy aztán a török hódoltság idejében, mint ahogy Goda Pétertől (http://www.kvte.hu) tudjuk : ...a gyulai  „vár kapitányai, majd a gyulai szandzsákbég fegyveresen kényszerítette a lakosságot a közlekedési célokat szolgáló, de elsősorban a várak védelmi rendszerének fontos elemét képező csatornák építésére”.

A török idők után, elsősorban a betelepülések következtében, a népesség száma megnőtt. A gazdálkodás számára a legelők, a szántók nagyobb szerepet kaptak, s így a XVIII. század során egyre szükségesebbé vált a folyóvíz-szabályozás.

Tudunk Gyulán földbirtokkal rendelkező Pikó családról (csak érdekességképp: ismertem ilyen nevű családot 200 év múlva, Tamásdán), aki a Fekete- és Fehér-Körös között, egy bizonyos szakaszon hosszanti gáttal védte legelőit az áradástól.

Közben munkára fogták a Körösöket, a vízimalmok számára gátakat építettek, növelvén az árvízveszélyt.

A Körösök szabályozásához elsődleges volt a terep felmérése, a térkép elkészítése. Erre a célra 1802-ben királyi biztosnak nevezték ki báró Vay Miklós hadmérnököt. Majd igénybe vették 1818–1823 között Huszár Mátyás mérnököt, aki segédmérnökeivel (ifj.Tessedik Sámuel és Vásárhelyi Pál) térképet, tanulmányt készített a Körösök szabályozására.

Ezen irányú munkában nagy szerepet kapott a magyarkanizsai születésű Beszédes József mérnök, később az MTA tagja, aki elérte a székudvari birtokkal rendelkező József nádornál a Fehér-Körös malomgátjainak – árvízveszély miatti – felszámolását, és 1843-ban üzembe helyezte a 92 km hosszú, 15 malmot működtető, árvízvédelmi és öntözést biztosító malomcsatornát.

Az összegyűjtött ismereteket, terveket Bodoki Károly melengette, aztán az ügyet a gyulai pusztító árvíz sürgette meg, és így a folyók szabályozási programját 1855-ben elfogadták. A dolog jelentőségét igazolta, hogy a császár 1857-es körútja során megtekintette a Gyula–Békés nagycsatorna építését.

A folyószabályozás közmunkával történt, de – például száraz esztendők miatt is – el-elakadt. Szakirányításra 1869-ben létrehozták a gyulai folyammérnöki hivatalt.

Újabb árvizek miatt – amelyek során Köröstarcsa elpusztult, Békés és Csaba nagy veszélybe került – más tervek (is) készültek.

Végül egy 1881-es rendelet alapján a Körös völgyi szabályozást az állam magára vállalta, „a művek fenntartását és fejlesztését ármentesítő társulatokra bízta”.

Több tízezer kubikus – vajon hány zerindi, gyarmati? – és sok mérnök és gépész igénybevételével az 1890-es évekre elkészült a Körösök szabályozása, árvízmentessé tettek 0,5 millió hektár földet.

A Fekete-Körös mentén a XIX. század elején a vízfolyás útjában lévő fákat kivágták, 1844–1855 között 41 átmetszést ejtettek, főleg a megrövidített szakaszokon partokat emeltek. A munka végeztéig 71 átvágást csináltak, jobb parti töltés készült Görbed patakától, a bal parti Fekete-tótól egészen Szanazugig, ahol találkozik a két Körös.

Azóta több ízben történt part- és medererősítési munkálat, ami időlegesen mindig megnyugtatta a lakosságot.

Az Anno 2000, Nagyzerind, Feketegyarmat című kismonográfiában

megírtam, hogy a legnagyobb veszélyt legtöbbször a késő tavaszi esőzések és a hegyvidéki hóolvadások egybeesése okozta. 1970-ben a vízhozam elérte Zerindnél a nagyveszélyt jelentő 600 köbméter/másodpercet, de azóta is (1974, 1980, 1998) sikerült „megúszni”, elhárítani a mindig fenyegető árvizet.

Mert volt árvíz is, például 1879-ben, aminek tragédiáját Nagyzerénd vésznapjai címmel, 12 írott oldalon, verses formában akkoriban Sándor Lajos megírta.

Íme, miért melenget bennünket az, ha a Fekete-Körös mentén árvízmegelőzési munkálatok folynak.

Fazekas József