Negyed évszázad: sikerek és kudarcok a félperiférián

25 év telt el a Kelet-Európán 1989-ben átsöprő rendszerváltások óta, több, mint a két világháború közötti teljes időszak. 1990 elején a kommunizmus börtönéből frissen kiszabadult országokban még határtalan eufória uralkodott, manapság azonban inkább a kiábrándultság jellemző. Holott időközben Magyarország, a Csehországra és Szlovákiára szétesett Csehszlovákia, Lengyelország, Románia, Bulgária, a Jugoszláviából kivált Horvátország és Szlovénia, illetve a szovjet megszállás alól kiszabadult és függetlenségét visszanyerő Észtország, Lettország és Litvánia az EU és a NATO tagjaivá váltak. A keleti félperiféria immár intézményesen is a nyugati világhoz tartozik, a demokrácia meghonosodott, a korábban oly áhított szabadság mindennapi valóság, az életszínvonal pedig jelentősen fejlődött. Kelet-Európán belül mégis inkább a társadalmi elégedetlenség jellemző, Nyugaton pedig az közös európai összeborulás iránti, 1990-ben még oly erős elkötelezettséget egyre inkább felváltja az euroszkepticizmus.

Mégis hogyan alakultak a dolgok 25 év alatt, mi vezethetett ide?

I. Politika és társadalom

Csapnivaló az étel, mondja felháborodva… a szakács! Vagy inkább az ember tükörbe néz és elundorodik a látványtól?

Valahogy így néz ki Kelet-Európa 25 évvel az 1989-es felszabadulás után. A társadalomnak nyilvánvalóan nem ízlik saját főztje, a politikai osztállyal szembeni elégedetlenség szinte általános. Lengyelországban és a balti országokban kevésbé, a többi 7-ben viszont erőteljesen. De hát a politikusok nem a Holdról pottyantak, se nem Brüsszelből vagy Washingtonból ejtőernyőzték le őket, hanem a nép köréből kerültek ki, a nép választotta meg demokratikusan őket, méghozzá többszörösen. A politikai osztály a társadalom tükörképe. Végül is minden népnek olyan vezetői vannak, amilyet megérdemel, jegyezte meg még egy évszázaddal ezelőtt Tomaš Garrigue Masaryk (1850–1937), Csehszlovákia első államelnöke.

Hogyan tekintsünk mi rátok, ha ti saját magatok elundorodtok tükörképetektől? Miért kellene bevonni titeket a közös európai politikai ebéd elkészítésébe, ha a ti saját véleményetek ennyire lesújtó gasztronómiai képességeitek iránt? A kérdések egyre gyakrabban vetődnek fel Nyugaton, látván a kelet-európai társadalmak kiábrándultságát saját politikai osztályaikkal kapcsolatosan. 25 éve rendre beveszitek a volt kommunisták populista ígérgetéseit, tisztségbe szavaztok mindenféle szélhámost, szerencselovagot, és azt várjátok él tőlük, hogy hatalomra kerülve Teréz anyaként viselkedjenek! S kiábrándít, hogy nem így történt, noha előre borítékolható volt.

Hová tűnt a realitásérzés, mi történt a társadalmak egészséges szelekciós mechanizmusával? Egyáltalán mit várnak el a társadalmak politikai vezetőiktől, hiszen a politikai osztályok, bármennyire csapnivalók, mégis megvalósították az EU és NATO csatlakozást. Hogyan lehetséges, hogy a a kelet-európai társadalmak képtelenek becsületes, rátermett, szakképzet embereket ültetni vezető pozíciókba?