„Nem mehetek el úgy Arad mellett, hogy ne nézzem meg a szobrot”

A Szabadság-szobor Egyesület kiadásában megjelent Az Aradi Szabadság-szobor című album csütörtök esti bemutatója előtt Dávid Ibolya volt magyar igazságügyi minisztert, a Magyar Demokrata Fórum elnökét arra kértük meg, hogy ossza meg a Nyugati Jelen olvasóival is a Zala György monumentális alkotásához fűződő emlékeit.

– Hová vezetett az első útja Aradon?

– A Szabadság-szoborhoz, de a virágomat utóbb helyezem el. A GPS-t követtem, és nem a főtéren keresztül irányított, a szokásos virágbolt felé, ahová be szoktam menni. De amint vége van az ünnepségnek, elhelyezem a virágomat. Egyébként Matekovits Mihály úr a szobornál várt, mert tudta, hogy az első utam mindig oda vezet. Nem tudok úgy elmenni Arad mellett, hogy meg ne látogassam a szobrot, és ne tenném le a virágomat minden alkalommal.

– Hogy került kapcsolatba a Szabadság-szoborral, amelynek kihozatalában és felállításában elévülhetetlen érdemeket szerzett?

– Az én kapcsolatom a szoborral egész nagyapámig nyúlik vissza. Az ő dolgozószobájában volt egy kép róla, és mindig áhítattal beszélt a szoborral. Köszönet illeti Valeriu Stoica volt román igazságügyminisztert, aki mindenben segített, még abban is, hogy a hatóságok akadékoskodása ellenére bementünk a várbeli laktanyába, és láthattam ezt a darabjaiban is fenséges szoborcsoportot. Segített abban, hogy eljussak Radu Vasile akkor román miniszterelnökhöz, akivel egy hosszas beszélgetést folytattunk. Nagyon tisztelem őt, mert történészként megértette ennek a szobornak az üzenetét itt, Közép-Európában, az európai uniós csatlakozásunk hajnalán, és végül engedélyt adott arra, hogy kihozzuk a szobrot, és minden aradinak, és minden magyarnak a kincsévé tegyük.

– Nehéz volt terjedelmi korlátok közé szorítani az emlékeket, amikor a könyv szerkesztői felkérték, hogy ön is írjon az albumba?

– Amióta első alkalommal láttam a szobrot, tervezem, hogy leírom az élményeket, amikor térdig csalánban mentünk megnézni, vagy hogy miként fogadta Arad a várkapunk kigördülő első kamiont a szobor darabjaival. Csakhogy az elmúlt 12 év napi 12-16 órás politikai munkával telt, úgyhogy, gondolom, meg kell várnom a nyugdíjas éveimet, hogy nyugodtan megírhassam. Köszönettel tartozom azoknak, akik kiadták ezt a könyvet, mert kényszerítettek arra, hogy legalább egy részleges emlékezésre szakítsak időt. Hogy gondoljam át, mi minden köt engem, a családomat és a történelmünket ehhez a gyönyörűséges szoborhoz, amelyről nagyapám azt állította, én meg biztosan tudom, hogy a világ legszebb Szabadság-szobra.