Örvendeni az életnek

Kajgyák Ildikó 1943 júliusában Aradon született, Kajgyák Márton és Garai Anna gyermekeként. Az édesapja Nagylakon tanított, ott ismerte meg a jövendőbeli feleségét, Ildikó édesanyját. Akkoriban Nagylakon jó világnak örvendhettek, a nemzetiségek békességben, barátságban éltek. Ildikó édesanyja szlovák származású volt, s a lányát is megtanította az anyanyelvére. Szégyen is lenne, ha az anyanyelvét nem ismerné. Gyermekkorában a különböző nemzetiségű gyermekek beszélték egymás nyelvét. 

Az édesapja 1949-ben egy Aradon megtartott tanügyi gyűlésről nagyon idegesen érkezett haza, szívinfarktust kapott, ami az orvos figyelmét elkerülte, s két nap múlva, 40 éves korában elhunyt. Támasz nélkül maradt a család. Az édesanyja még egy évig Nagylakon maradt, utána Aradra költöztek. Ildikó az első osztályt Nagylakon kezdte el, egy hónap múlva Aradon, a Zárdában, vagyis a leányiskolában folytatta. Miután Ildikó édesapja elhunyt, a nagylaki magyar nyelvű elemi iskolában Mátrai László tanító oktatott. Ildikót nagyon sok kedves emlék fűzi Nagylakhoz, de az ottani magyarok többsége a román vagy a szlovák kultúra felé hajlott. Mivel Ildikó édesapja kántor-tanító volt, a templomi énekes könyveit manapság dr. Orbán Katalin háziorvos használja, miközben a szentmiséken orgonál. Időközben a Zárdát átszervezték, a magyar nyelvű osztályokat átköltöztették a Ioan Slavici Líceumba. Mivel Ildikó lakhelyéhez közelebb volt, a Magyar Vegyes Líceumban folytatta a tanulmányait a X. és XI. osztályban. Utána elvégezte az egészségügyi középiskolát. Egy fél évig Temesváron kellett dolgoznia, mert Aradon nem volt szabad hely. Amikor Aradon is került állás, itt folytatta egy egészségügyi laboratóriumban. 

Gyermekként, fiatalként nem érdekelte a politika, de azt észlelte, hogy Ceauşescu hatalomra jutása után kezdődött el a megyében és Aradon is a tömeges betelepítés, épültek az új panelház-negyedek. Sok gyár létesült, munkát biztosítottak nemcsak a meglévő lakosságnak, hanem a betelepítetteknek is. A líceumban Réhon József volt az osztályfőnöke, akit később igazgatónak is kineveztek. Miután már elvégezte a líceumot, Réhon József az utcán átszólt neki a túloldalról: Ildi, gyere át hozzám! Ildikó visszaszólt: Te vagy a férfi, ha beszélni akarsz velem, gyere át te! Miután átment, Réhon elmondta: Én nem is tudtam, hogy apád a tanügyben dolgozott, de hát 1950–51-ben senkit nem érdekeltek a mások a felmenői.

Párkapcsolat, közösségi élet

Ildikónak volt vőlegénye, aki Németországba telepedett le, ő azonban nem akarta követni, mert nem hagyhatta magára az édesanyját. Azt mondta a vőlegényének, Gábornak: Ha egyszer úgy döntök, megyek utánad, ha nem, hát elválnak az útjaink. Néhány év múlva megismerkedett egy vegyes házasságban született Ionescu Constantin nevű fiatalemberrel, akivel azonban soha nem házasodtak össze, mert Ildikó nem akarta felvenni a Ionescu nevet. Több mint 30 évig együtt éltek, békességben, de gyermekük nem született. 

Manapság Ildikó a nyugdíjasok életét éli. Az édesanyja részéről van két unokatestvére, közülük az egyik Aradon él, a másik Nagylakon maradt. Az aradinak van gyermeke, a lányát Ildikó keresztelte, vele napi szinten tartja a kapcsolatot, nagyon jól kijönnek egymással, és bármikor számíthat rá. A hétköznapjai kigondolt program szerint zajlanak, minden nap elmegy sétálni, tévét néz, sokat olvas, rendszeresen rejtvényeket fejt. Elfoglalja magát. Rájött, hogy az idősebb korban elolvasott könyvekből szinte semmi nem marad meg az emlékezetében, miközben a régi dolgokra jól emlékszik. 

A tervei felöli érdeklődésre, nevetve visszakérdezett: milyen tervei lehetnek nyolcvanon túl? Számára az egészséges életmód a legfontosabb. Július elején el akar menni egy kisebb, erdélyi körútra, ugyanis elég sokat utazik, szinte bejárta Európát. Számos társas kiránduláson vett részt Puskel Emese szervezésében. Az útlevélről jutott eszébe: amikor még élt az édesanyja, Magyarországra akartak utazni, csakhogy míg ő megkapta az útlevelet, az édesanyja azonban nem. De került segítség: Vereczky János katonatiszt az édesapja tanítványa volt, ezért amikor találkozott vele, megkérte, hogy segítsen. Meg is tette, de nemcsak Magyarországra, hanem Szlovákiába is elutaztak. Az édesanyja és a bátyja is szlovák elemi iskolába jártak, ezért a magyar időkben Szlovákiába került rokonokat is megkeresték. Amint a felmenőitől megtudta, a magyar időkben nem voltak nemzetiségi ellentétek, egy-egy településen az emberek minden ott élő nemzetiségnek a nyelvét beszélték.

Lelki erőt a folytatáshoz

Manapság Ildikó Nagylakra csak a temetőbe megy, mert az édesapja ott nyugszik, ráadásul az édesanyjának is az volt a kívánsága, hogy a férje mellé temessék. Végül is rátemették, mert az édesapja 1949-ben, míg az édesanyja 2002-ben hunyt el. Ingyen kapták a sírhelyet, mivel az apja a katolikus iskolában kántortanító volt. Egyelőre nem foglalkozik az elmúlás gondolatával, megpróbál örvendeni az életnek, ahogyan lehet. Az édesanyjától tudja, hogy amikor fiatalok voltak, Nagylakon nagyon szép életnek örvendhettek, rajtuk keresztül ismerte meg a tornyai rokonokat is. Péter Antal kántortanító, iskolaigazgató az édesapjának első unokatestvére volt. A Péter lányokkal, Ágnessel és Évával manapság is tartják a rokoni kapcsolatot – Péter Zsolt, Évának a fia Franciaországban egyetemi tanár. A rokonokkal általában halottak napján, a temetőben szokott találkozni. Ugyancsak az édesapja felől van egy első unkatestvére, Budacsekné Gémes Margit, akinek két fia, Zoltán és László született, akiket Ildikó keresztelt meg. Gyakran találkoznak, olyankor örvendenek egymásnak, felidézik a régi, kedves emlékeket, amelyek minden alkalommal lélekben feltöltik, további erőt adnak a folytatáshoz.