Osztrák–Magyar Monarchia az alpesi sípályákon

Ausztria valódi csemege a szenvedélyes síelők számára. Évtizedeken keresztül azonban elérhetetlen, távoli mesevilág volt a vasfüggönnyel elzárt kelet-európaiak számára. A gyökeresen más új évezredben azonban már az erdélyiek is belekóstolhatnak a csemegébe.

Februárban egy nagyszerű aradi magyar csoporttal együtt jártunk/síeltünk az osztrák Alpokban.

Tó a hegyek között

Ossiach gyönyörűséges alpesi tó, hegyekkel körülvett völgyben, néhány kilométerre Villach városától, Karintia szövetségi tartományban, Ausztria déli részén, közel a hármas határhoz. Ausztria, Szlovénia és Olaszország határai kb. 20 kilométerre az Ossiach-tótól találkoznak. Aki síelés helyett a gyalogos túrákat kedveli, s vállalkozik akkora kihívásra, a túra során akár három országban is barangolhat.

Nyáron fürdővendégek lepik el a tó partján lévő üdülőfalvakat, télen síelők. Szinte valamennyi falucskát ők uralják, olyannyira, hogy számban többszörösen meghaladják a helyi lakosságot – a klasszikus alpesi paraszti stílusban, alul kőből épült, felül fával borított villákat turisták töltik meg. Közvetlenül a tó fölé emelkedik az 1911 méter magas Gerlitzen, a sípályák színhelye, ahová zárt libegő szállítja fel a síelőket a tó menti meseszép falvakból. Természeti adottságok szempontjából Gerlitzen helyzete nem haladja meg jelentősen az erdélyi Kárpátokat. Ami egymagában még nem jelent sokat, hiszen Karintia – noha hegyvidéki jellegű – háttérbe szorul Ausztria többi alpesi vidéke mögött, mindenekelőtt szomszédjai, Salzburg tartomány és különösképpen az osztrák Alpok koronaékszerének tekintett, leghegyesebb Tirol mögött. Ahol számtalan téli üdülő például 3000 méter fölötti sípályákkal csalogatja a – tehetősebb – vendégeket. Éppen ezért téli sportok szempontjából Karintia amolyan „fapadosnak” számít a luxuskategóriájú Tirolhoz képest.

Az emberi szorgalom azonban igyekezett kipótolni mindezt, széleskörű infrastruktúra kiépítésével. Gerlitzenben több mint 20 pálya áll a síelők rendelkezésére. Különböző fokozatúak: kevés a kezdőknek szóló kék jelzésű könnyű pálya (de meglehetősen zsúfoltak), akárcsak a profiknak szóló fekete jelzésű nehéz pálya, a legtöbb a közepes, piros jelzésű. Az egymástól elkülönülő pályák hossza összesen olyan 50 kilométer, melyeket 8 libegő és 7 sífelvonó szolgál ki. E téren legjelentősebb a különbség a Kárpátok és az Alpok között, természetesen Ausztria javára.

Gerlitzenre is az olajozottan működő infrastruktúra jellemző. Ritkán kell várni hosszú sorokban kígyózva, a libegők a pályák hosszától függően 5-15 perc alatt felviszik a síelőket, akik idejüket kellemesen, lesiklással töltik, nem hosszas várakozással, bosszankodva.

A síelésben kifáradtak, a pihenésre – vagy egyszerűen csak melegre – vágyók pedig a mindennel felszerelt hegyi menedékházakba, a híres alpesi hütte-kbe térhetnek be enni vagy inni. Áraik magasabbak, mint lent, az üdülőfalvakban, azonban így is megfelelnek az általános nyugati árszintnek, sőt, igen olcsók a brit, svájci vagy skandináv árakhoz képest.

Amikor Kelet kiszorítja Nyugatot

A sípályákon, libegőkön számtalan nyelvet hallani. Magyarokkal különösen gyakran találkozni, Gerlitzen mondhatni amolyan magyar specialitás. Többnyire Magyarországról jöttek, Budapestről, Szegedről, Kecskemétről, vagy egyéb vidékekről, de azért erdélyiekkel is találkozni. A néhány perces libegő út során gyakran szóba elegyedek velük, nagyon élvezik a síelést. Nem szóltam el magamat, noha eszembe jutott egyik székely ismerősöm felháborodott megjegyzése, amikor az anyaországiak síelési kiruccanásairól hallott: mit keres a puszta embere fent a hegyen?

Szlovénekkel, lengyelekkel és főleg németekkel gyakran találkozni a 4 vagy 8 személyes libegőkön. Milyen kegyes a sors velünk, dédapáink legfeljebb a közös osztrák–magyar hadseregbe szolgálva jártak errefelé, mi meg kedvtelésre, kikapcsolódásra, jegyzi meg egy Krakkó környéki középkorú lengyel férfi. Az angolul tökéletesen beszélő fiatal lembergi ukránokkal való hosszabb szóváltás nyilván nem kerülheti el a hazájukban zajló politikai válságot.

A síelő turisták Európa számos részéről érkeztek. Saccolásra körülbelül fele közülük német nyelvű (osztrákok és németek), egynegyede magyar, a maradék egynegyed pedig Közép- és Kelet-Európa többi nemzete köréből. Sok a lengyel, szlovén és román turista, valamivel kevesebb a horvát, cseh vagy ukrán. Mondhatni az egykori Osztrák–Magyar Monarchia népei az alpesi sípályán találkoznak közel 100 évvel közös hazájuk feldarabolása után!

Nyugatiak viszont – a németországiak népes tábora kivételével – egyáltalán nincsenek. Még olaszok sem, a határ közelsége ellenére. Valószínűleg a drágább Tirolt, vagy a még drágább szomszédos Svájcot választják. Holott a német–angol–olasz (itt-ott szlovénnal kiegészítve) háromnyelvű közfeliratokat rájuk szabták. Igaz, ezek a 20-30 évvel ezelőtti időkből származnak, amikor a keleti-európaiak még a vasfüggöny másik oldalán álmodoztak a nyugati jólétet szimbolizáló alpesi vakációért (a volt Jugoszlávia tehetősebbjei kivételével), illetve amikor az 1989-es fordulat utáni első évtizedben még olyan koldusszegények voltak, hogy nem tudták megengedni maguknak az ausztriai síelést.

Manapság a különbségek eltűntek, legalábbis a külsők. 20-25 évvel ezelőtt a pályákon és azon kívül messziről meg lehetett különböztetni a keletieket a nyugatiaktól. Előbbiek silány öltözékét, síléceiket, fényképezőgépeit stb. még véletlenül sem lehetett összetéveszteni utóbbiak összehasonlíthatatlanul jobb minőségű felszereléseikkel, a parkolókban várakozó rozoga szocialista buszok, Ladák, Daciak, Trabantok szintén messziről feltűntek a nyugati járművek mellett. Manapság a gépkocsikat csak rendszámuk alapján lehet megkülönböztetni, a sípályákon az embereket pedig csak nyelvük szerint. Az utóbbi 10-15 évben a nagyméretű nyugati támogatás révén Kelet-Európa kezd felzárkózni Nyugathoz, legalábbis életszínvonal terén, hiszen köztudott, hogy a síelés drága sport, jóval drágább, mint szinte bármely másik. A valamennyi felvonóra érvényes 5 napos síbérlet, például, 165 euróba kerül. Arról nem is beszélve, hogy 20-30 évvel ezelőtt a síelés még mifelénk egzotikumnak számított, manapság viszont egyre inkább tömegsport jelleget ölt!

Villach, Karintia

Esténként kellemes hangulatú bulikra gyűlt össze társaságunk, azok is, akik napközben nem a sípályákat választották, hanem a gyönyörűséges környék bejárását, hosszabb-rövidebb túrák során. Közelsége révén nyilván a 60 000 lakosú Villachot is meglátogattuk a síelés után.

Mindig is kíváncsi voltam az Ausztrián belül is különlegesnek számító Karintiára. A kb. 560 000 lakosú Karintia (németül Kärnten, szlovénül Koroška) Ausztria egyetlen szövetségi tartománya, ahol nemzeti kisebbség él, kb. 15 000 szlovén. Tartományi fővárosa, Klagenfurt (szlovénül Celovec) és környéke pedig az osztrák Sopron, a hűség városa, mivel az 1919-es népszavazásnál Ausztria, s nem Jugoszlávia mellett szavazott. A nyelvhatártól tovább fekvő Villachban (szlovénül Beljak) ugyan nem rendeztek népszavazást, a német–szlovén történelmi együttélés azonban rányomta bélyegét, a széleskörű nemzetiségi jogok ellenére a szlovén kisebbség rohamléptekkel olvad be az osztrák többségbe.

Karintia ráadásul a nagynémet szemlélet ausztriai erődje, a némettől különálló osztrák nemzet létét megkérdőjelező politikai erők bástyája. Hasonló szemlélettel Ausztriában már ritkán találkozni, Németországban, pedig 1945 után végképp nem. Karintiában sokak számára a Wehrmacht a hősiesség jelképe maradt, végül is Jörg Haider, az osztrák politika autóbalesetben elhunyt fenegyereke sokáig Karintia tartományi miniszterelnöke volt.

Nos, mindezekből a turista keveset lát. Talán a villachi nagytemplom falán lévő emléktáblát, melyet a két világháborúban „hazáért és németségért” (für Heimat und Deutschtum) elhunytak tiszteletére állítottak. A nemzeti önérzettől 1945 után teljesen megfosztott Németországban ilyen felirat egyszerűen elképzelhetetlen lenne, Ausztriában viszont gyakori. Amúgy a Dráva menti Villach tipikus osztrák/német város, központja alig különbözik Európa bármely más történelmi német városáétól. A sétáló korzó, és az annak végén lévő nagytemplom nagyon hasonlít az egykor szintén német városnak számító Brassóhoz. Azzal a különbséggel, hogy Villach (és egész Ausztria) katolikus, miközben erdélyi nemzettársaik testületileg lutheránusokká váltak. Amúgy Villach templomai, a szentek köztéri szobrai, az Ossiach-tó parti falvakban az utcákon felállított feszületek, kis kápolnák, vagy Karintia falvainak szentekről való elnevezése egyértelműen utalnak a térség erős katolikus kötődésre.

Sajnos, a turistaáradat nyomán a helyiek annyira háttérbe szorulnak, házaikba zárkózva, hogy nem sikerült szóba elegyedni velük egy sör mellett egy hangulatos falusi kiskocsmában. Holott szívesen elbeszélgettem volna velük az Osztrák–Magyar Monarchiáról, németségről, EU-ról, vagy a nyugatiakat felváltó kelet-európai turisták tömeges megjelenéséről, akik 20-30 évvel ezelőtt még fehérholló-számba mentek.

Mert a hegyi kis falvak a turizmusból élnek, méghozzá nagyon jól. Azelőtt Ausztria alpesi vidékeiről évszázadokon keresztül Bécsbe (vagy a Habsburg-birodalom más vidékeire, illetve a tengerentúlra) kényszerültek megélhetésért, mert hegyvidéki szülőföldjük csak nyomort ígért, az utóbbi évtizedekben viszont fordítva, a nagyvárosi nyüzsgéstől menekülő bécsiek költöznek egyre nagyobb számban az alpesi vidék falvaiba!

A téli sportokhoz kötődő turizmus megváltoztatta Ausztriát. S immár egyre inkább a szocializmus nyomorából kiszabadult Közép- és Kelet-Európát is. Ami immár a sípályákon vakációra, kikapcsolódásra, s nem a közös hadseregbe gyűjti össze a Habsburgok egykori alattvalóinak különböző nemzetiségű leszármazottait.