„Stratégia a romok felett”

„Maga lesz az első pap, akit felakasztanak a

 nagy szájáért – mondta Boros Béla rektor.

Mondottam: Legfeljebb az utolsó.”

Nevét alig ismerik, mártírhalála példáját nem idézik fel ünnepélyes  megemlékezések, eszmei hagyatékát nem méltatják szellemi műhelyek. Pedig a harminchárom évesen kivégzett  Szoboszlay Aladár, akinek alig tíz év adatott szolgálnia nemzetét és egyházát, mindkettőt megérdemelné. Zord időben rendkívüli elszántsággal és bámulatos felkészültséggel teljesítette a maga elé kitűzött, óriási feladatot, keserű végórájáig állhatatosan megmaradt a számára egyedül járható úton. Az ora et labora jegyében tette azt, amit erkölcsi kötelességeként fogott fel népe és embertársai iránt.

Csodával határos módon fennmaradt írásai egy hite és értékrendje mellett tragikus körülmények között a végsőkig kitartó keresztény és magyar értelmiségi kimagasló szellemi teljesítményének megrendítő bizonyítékai. Akárcsak a kivégzőosztag előtt felhangzó utolsó szavai: „Éljen Krisztus király!”

2018-ban, a temesvári perben elítéltek kivégzésének 60. évfordulójára jelent meg a Magyar Pen Club kiadásában akkori elnöke, Szőcs Géza jóvoltából Szoboszlay Aladár írásainak és leveleinek gyűjteménye, az Áldozatok és áldozottak című kötet, amelyet jelen sorok írója szerkesztett. A szövegeket az azóta elhunyt Vekov Károly történész látta el jegyzetekkel, előszóval és tartalmas bevezető tanulmánnyal. Ő fedezte fel az addig sehol sem publikált, teljesen ismeretlen írásokat a per iratait és a román titkosszolgálat nyomozati dossziéit őrző archívumban. Több éves munkával, már súlyos betegen lemásolta, rendezte és aprólékos kutatásokkal, dokumentációval rekonstruálta Szoboszlay Aladár életét, munkásságát és a temesvári per előzményeit, lefolyását, hátterét. A mártír papra emlékezve e kiváló aradi történész és kutató, kolozsvári egyetemi tanár emléke előtt is tisztelgünk.

Az Áldozatok és áldozottak teljesen visszhangtalan maradt. Még recenzió sem jelent meg arról a könyvről, amelyet – hogy csak egy „érdekességet” említsünk – ajándékba kapott a pápa, amikor 2019-ben részt vett a csíksomlyói búcsún. E kötet alapján ismertetjük röviden Szoboszlay Aladár életútját és a temesvári pert, valamint idézünk néhány alapvető gondolatot a mártír katolikus pap műveiből, az évfordulós megemlékezés gesztusán túl abban az óvatos reményben, hogy talán felfigyel rá valaki, aki – hivatalból vagy elhivatottságból – a katolikus egyház múltjával, a magyar kereszténydemokrácia gyökereivel, szellemi örökségünk ápolásával foglalkozik. 

„Vörös”, „rendbontó”, „államellenes összeesküvő” – egy katolikus pap rendhagyó életrajza 

Szoboszlay Aladár 1925. január 18-án született Temesváron, a Bánság fővárosában. A meghatározó svábok és magyarok mellett éltek itt szerbek, bolgárok és zsidók, valamint – miután Romániához csatolták – mind nagyobb számban románok is. E sokszínűség meghatározta Szoboszlay Aladár viszonyulását más nemzetekhez. Magyar identitása szilárd volt, de tisztelte más népek fiait, közösségét, kultúráját. Temesvár Mehala nevű, jobbára munkások lakta negyedében nőtt fel, ami – saját bevallása szerint – nyitottá tette a munkásság, a szegény néprétegek felé. Családja életvitelét azonban a polgári életforma és főleg a rendszeres templomba járás határozta meg. Vallásos neveltetésének köszönhetően Szoboszlay Aladár már kisgyermekként pap szeretett volna lenni.

A temesvári piaristák neves gimnáziumába járt, de középiskolai tanulmányait Kolozsvárott fejezte be, ahová a család a bécsi döntés után költözött, hogy vasutas édesapja újra a MÁV-nál dolgozhasson. A tragikus 1944-es évben érettségizett, és beiratkozott a gyulafehérvári katolikus teológiára, amely a román fennhatóság alatt maradt dél-erdélyi városból Kolozsvárra költözött. A szovjet csapatok elől a papnövendékek és tanáraik a dunántúli Zircre menekültek, ahonnan a háború befejeztével kalandos úton tértek vissza Erdélybe, immár újra Gyulafehérvárra. Szoboszlay Aladár sem maradt Magyarországon, noha szülei és testvérei Gyöngyösön telepedtek le. Ő azonban, társaival egyetemben, követte püspöke, Márton Áron felhívását a papokhoz és teológusokhoz, hogy szükség van rájuk otthon.

Romániában az 1948-as kultusztörvény megszüntette a szerzetesrendeket, majd a gyulafehérvári kivételével az erdélyi püspökségeket főesperességekké minősítette át. Letartóztatták a katolikus püspököket, 1949 júniusában Márton Áront is, formálisan „lefejezve” a romániai katolikus egyházat, hogy a Vatikántól elszakítva alávethessék a kommunista vezetésnek. A rezsim terrorjának sikerült megosztania a főpásztoraitól megfosztott katolikus papságot, a klérus egy része, részben félelemből, részben önös érdekből együttműködött a kommunista állammal, beállt a „békepapok” sorába.

E viharos, sötét időben, 1948. október 10-én szentelte pappá Szoboszlay Aladárt titokban Pacha Ágoston, a hivatala gyakorlásától eltiltott temesvári püspök. Az Arad megyei Pécskára nevezték ki segédlelkésznek. A teológia zárt, védettebb közege után a nagy alföldi községben rögtön megtapasztalhatta a romániai „népi demokrácia” valóságát. Az osztályharcos és egyházellenes légkör dacára hamar beilleszkedett az erős magyar katolikus közegbe, kitűnt prédikációival, hitoktatói tevékenységével. 1950. március 6-án két keresztény mártírról prédikálva – nyilvánvaló utalással a korabeli állapotokra – kijelentette: „Ők győztek.” A hívők növekvő elismeréssel beszéltek az új segédlelkészről, a hatalom pedig mind nagyobb megütközéssel figyelte „aknamunkáját”. Figyelte – szó szerint. A román kommunista titkosszolgálat, a Szekuritáté így jellemezte a fiatal magyar papot: „A katolikus reakció szellemében nevelkedett személy, aki vallási szempontból fanatikus, a katolikus reakció és a pápa híve. Határozott, akit nem lehet befolyásolni, aki képes a rend megbontását célzó cselekedetre. Sehogyan sem sikerült felvetnünk a beszélgetés során, hogy együttműködjék szerveinkkel.”

A hívőket, paptársakat, hivatalosságokat, egy ideig még az államvédelmiseket is megtévesztette Szoboszlay stílusa. Kiválóan használta a hivatalos propaganda bikkfanyelvét, azt a látszatot keltve, hogy a rendszer híve. E pozícióból lendült támadásba, védve hitét, egyházát. És a magyarságot! Egy iskolai ügyben pártatlan kivizsgálást kért a tanfelügyelő ellen, és követelte, hogy bocsássák el a feszültségekért felelős román óvónőt, így érvelve a felsőbb szerveknek írt hivatalos levelében: „A magyar és a román óvoda s a román iskolába iratkozott magyar gyermekek kérdésében ígéretet teszek, hogy, ha a Jóisten megsegít,  a kissé makacskodó pécskai néppel megértetem, hogy ezt az ügyet két hét alatt elintézem, olyan értelemben, hogy minden nemzet megy a maga kultúrvilágába. Az nem sovinizmus, ha a magyar gyerek magyar óvodába vagy iskolába jár. Ez természetes és szükséges, főképp akkor, ha a demokratikus állam erre lehetőséget adott.”

Tudatában volt szavai és tettei súlyának, de vallotta: „Egy ember nem akkor hal meg, amikor a kanálisnál [a Duna–Fekete-tenger-csatornát építő kényszermunkásként] kiköpi tüdejét, hanem amikor eltemette elveit.” Egyházi bírálóinak pedig ezt válaszolta: „Önök közül némelyik kifogásolja lépéseimet, mert elindultam az állammal kötendő barátság felé. Elindultam, de fogom tudni, hol kell megállni.” És valóban tudta.

Mindezek után vagy inkább ellenére kinevezték segédlelkésznek Aradra, ahol a plébániák pap nélkül maradtak, miután a minoritákat, akik két évszázada látták el az egyházi szolgálatot a központi katolikus templomban és a város vonzáskörzetében, székelyföldi kényszerlakhelyre száműzték. A hatalom számítása bevált, a templomlátogatók száma drámaian csökkent. Szoboszlayt pécskai működése miatt megelőzte „vörös pap” híre, az aradiak nagy fenntartással fogadták. De rövidesen megváltozott a véleményük a „kommunista pap”-ról, és Szoboszlay nem szokványos, kritikus felhangú prédikációi újra megtöltötték a főtéri templomot. A hívek örömmel látták, milyen odaadó és hatékony, legfeljebb „nonkonformista” megoldásait és a hivatalos propagandát idéző szóhasználatát furcsállták.

Szoboszlaynak nemcsak az egyház és az államhatalom között kellett tojástáncot járnia, az egyházon belül is kényes egyensúlyozásra kényszerült a temesvári vezetés és a gyulafehérvári Egyházmegyei Főhatóság közötti elvi és személyi ellentétek bonyolult szövevényében. E nehezen átlátható taktikázás – saját kifejezésével „paktálás” – során mindig a katolikus egyház érdekeit tartotta szem előtt. A küzdelem azonban egyenlőtlen volt. 1952-ben az államhű gyulafehérvári vezetés megelégelte renitens tevékenységét, és elhatározta, hogy véget vet az aradi „Szoboszlay-érának”. Új plébánost neveztek ki a városba, az „állam emberét”, aki főnökeként ellehetetlenítette Szoboszlayt, pokollá tette életét. Működése egyházi álca alatt irányult arra, amit a titkosszolgálat aradi illetékese, egy magyar nevű hadnagy így összegezett: „Feltétlenül szükséges az ő eltávolítása Arad városából és Arad megyéből.”

Bár Szoboszlay szívósan és taktikusan ellenállt, és a hívők is kiálltak mellette, eltávolították állásából, majd papként is felfüggesztették mint „rendbontót” mindaddig, „amíg eddigi magatartását meg nem változtatja, és kész katolikus paphoz illő alázatossággal és engedelmességgel az illetékes egyházi és világi hatóságok által megadott keretekben dolgozni.” 1953-ban le is tartóztatták az egyházi és az állami hatóságok együttműködésével, és féléves börtönbüntetésre ítélték hivatalosan amiatt, hogy megszegte egyháza tilalmát, és felfüggesztése ellenére titokban misézett, illetve lejáratta és rágalmazta a „törvényes”, vagyis a rendszerrel együttműködő papokat. A belügyi szervek vizsgálati anyagai szerint azonban valójában „a fennálló társadalmi rend, a népi demokratikus rendszer elleni felbujtás” volt a vád ellene. 

A börtönben eltöltött idő, az ott szerzett élmények meghatározták Szoboszlay életének további alakulását. Egyrészt „testközelből” ismerte meg az elnyomó rendszer módszereit, megtapasztalva azok hatását a bebörtönzöttekre, másrészt volt ideje végiggondolni addigi életútját és levonni a tanulságokat. A megpróbáltatás csak megerősítette elhivatottsági érzését, s bár nem tagadta meg papi mivoltát, ekkortól mindinkább előtérbe került személyiségének másik meghatározó összetevője, a politikus. Rá kellett jönnie, hogy az egyházra nem számíthat elképzelései megvalósításában, és csakis a politika révén érhetők el lényegi változások a társadalomban. A kiszabadulása utáni három év – noha papi hivatását is gyakorolja – elsősorban politikai tevékenységének korszaka. Ságon, 1954–1955-ben írja meg vagy fejezi be elemzéseit, amelyek megalapozzák az általa elképzelt Keresztény Dolgozók Pártja programját. Ezután, 1957. évi újabb letartóztatásáig a – természetesen konspiratív – pártépítéssel, tagtoborzással foglalkozik. 

Szoboszlay terveit minősítették s minősítik ma is fellegjárásnak, felelőtlen álmodozásnak. Radikális elképzelések, erőviszonyokkal dacoló tettek a realisták, óvatosak szemében a jó ügynek is ártó, kerülendő kockázatok. Az ötvenhatos szabadságharcosokat is kárhoztatták, hogy kilátástalan harcot vállaltak. E vádak igazságtalanok. Szoboszlay, aki kortársai között messze az egyik legtájékozottabb volt a romániai, magyarországi és nemzetközi viszonyokat illetően, az 1954–1955-ös időszak eseményeit elemezve nem alaptalanul reménykedett abban, hogy rövidesen sor kerül egy közép-európai demilitarizált övezet létrehozására, kivonják a szovjet csapatokat, majd bevezetik a többpártrendszert, és szabad választásokat tartanak. A Sztálin halála után a Szovjetunióban és a nemzetközi politikában beálló változások valószínűsítettek egy ilyen forgatókönyvet. Az el nem kötelezett államok bandungi nyilatkozatában, amelyet a Szovjetunió is aláírt, nemzetközi alapelvként ismerték el a be nem avatkozást az egyes országok belügyeibe; 1955-ben aláírták az osztrák államszerződést, és a szovjet csapatokat kivonták Ausztriából; a szovjet megszállás alatt álló országokat – így Magyarországot és Romániát is – felvették az ENSZ-be; Konrad Adenauer nyugat-német kancellár Moszkvába látogatott. 1956 februárjában Hruscsov híres beszédével tetőzött a Szovjetunióban a desztalinizálási folyamat. E viharos enyhülés ideiglenesnek, a hozzá fűzött remények hiú ábrándoknak bizonyultak ugyan, de sem logikailag, sem erkölcsileg nem korrekt utólagos evidenciák alapján ítélni el a jobb jövőben bízókat, arra tettekkel készülőket.

Szoboszlay elképzelése szerint a remélt jobb jövőt Magyarországon és Romániában – vagyis a határok szétválasztotta magyarság számára – csakis egy gyökeresen új alapállású, a szeretet és az igazságosság elveire támaszkodó párt biztosíthatta volna. E keresztény értékrendet valló és megvalósító, lényegében kereszténydemokrata párt feladata lett volna egy új, „harmadik utas” – se nem kapitalista, se nem szocialista – politikai-társadalmi-gazdasági berendezkedés megteremtése és  irányítása. Osztályharc és etnikai konfliktusok nélkül. Szoboszlay tisztában volt azzal, hogy a pártnak tömegbázissal kell rendelkeznie, és ezt csak a tömbmagyarság biztosíthajta. Ezért, noha románokat is bevont a szervezkedésbe, Arad, Kolozsvár és Bukarest mellett segítői révén főleg a Székelyföldön igyekezett megnyerni embereket a készülődő mozgalom számára. 

A magyar forradalom rövid időre reményeket keltett a szervezkedőkben, de a szabadságharc bukása és nemzetközi elárulása után Romániában is példátlan terrorkampány bontakozott ki mindenekelőtt a magyarság ellen. 1957 szeptemberében a bukaresti hatalom elérkezettnek látta az időt Szoboszlay letartóztatására és mozgalma felszámolására. A tömeges házkutatások, letartóztatások és „kihallgatások” során összegyűlt hatalmas anyagból alapos politikai megfontolások nyomán konstruálták a monstre kirakatpert, amely 1958. április 17-én kezdődött Temesváron. Bár az ügyet a kolozsvári hadbíróság tárgyalta, Erdély fővárosának lakossága, főleg munkássága és egyetemi értelmisége ekkoriban még túlságosan magyar volt ahhoz, hogy ne tartsanak megmozdulásoktól. Temesváron viszont aránylag kevés magyar élt, s az egyetemi ifjúságot is megtörte az 56-os tömeges megtorlás. A szervezők arról is gondoskodtak, hogy a per elnöke egy „magyar” bíró, a gyorstalpaló jogi végzettségű, és könyörtelen ítéleteiről elhíresült Macskási Pál legyen.

A bíróság elé állított 57 – 48 magyar és 9 román – személy ellen az volt a vád, hogy „részt vettek a fennálló népi demokratikus rendszer elleni összeesküvésben”, azzal a céllal, hogy „erőszakkal, fegyveres úton megbuktassák a Romániában fennálló rendszert, megrendítsék a bizalmat a népi hatalomban”, és „vissza akarták állítani a burzsoá-földesúri rendszert”. A koncepciós per bírái minden részvevő esetében bizonyítottnak mondták ki „a Román Népköztársaság belső és külső biztonsága elleni összeesküvést”. A bíróság május 30-án hirdette ki az ítéleteket: a tíz fővádlottat, köztük Szoboszlay Aladárt halálra ítélték, öt vádlottra életfogytiglani kényszermunkát szabtak ki, huszonöt vádlottat 5 és 25 év közötti kényszermunkával sújtottak, tizenhetet 5 és 15 közötti súlyos börtönbüntetésre ítéltek. A Legfelső Bíróság a fellebbezéseket elutasította, akárcsak a Nagy Nemzetgyűlés elnöksége a halálraítéltek kegyelmi kérvényeit. 

A fennmaradt jegyzőkönyvek tanúsága szerint 1958. szeptember elsején, 23 és 24 óra között lőtték agyon a háttal a kivégzőosztag elé állított elítélteket. Bár ötvenkét esztendővel a temesvári bosszúper után, 2010. május 13-án – egy három évig tartó per végén, amelyben Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd képviselte az egykori elítélteket – a Kolozsvári Törvényszék kimondta az 1958. május 30-i hadbírósági ítéletek semmisségét, máig sem ismeretes, hol végezték ki, és hol temették el Szoboszlay Aladárt és társait; a két legvalószínűbb helyszín Temesvár és Arad. 

A temesvári per áldozatairól évtizedekig beszélni sem lehetett, de emléküket manapság is jobbára csak helyi szinten ápolják. Egykori lakóhelyükön emléktábla vagy kopjafa áll tiszteletükre. Egyedül Pécskán sikerült 2013-ban felállítani egy 56-os emlékművet Szoboszlay Aladárnak és társainak, nagyrészt az aradi Péterszabó Ilonának, a temesvári perről és áldozatairól szóló első, úttörő könyv szerzőjének köszönhetően. 

(Folytatjuk)