Szabó Katalin, Los Angeles székely tornászkirálynője

Ki ne emlékezne? Legalábbis az idősebbek közül. 1984-ben egy zágoni székely leány történelmet írt a távoli Los Angelesben, amikor a nyári olimpián négy aranyérmet szerzett, többet, mint amit korábban vagy később bármely romániai tornásznő elért. Nadia Comăneci ugyan öt olimpiai aranyat szerzett, de két alkalommal, 1976-ban és 1980-ban, Szabó Katalin viszont egy olimpián szerzett négyet! Ezen kívül két világbajnoki címet is, 1983-ban Budapesten és 1987-ben Rotterdamban. A dévai tornászgálán beszélgettünk el a több mint harminc éve Franciaországban élő tornalegendával.

– Milyen érzés visszatérni Dévára, különösen ilyen szép gálára?

– Déva az én kis Párizsom, mindig szívesen térek vissza ide, nagyon sok szép emlék fűz a városhoz, egy évtizedet töltöttem el itt. A mostani ünnepség különösképpen szép és megható, sokat izgultam, mert először fordul elő, hogy ennyien gyűljünk össze egyszerre. Idősebb és fiatalabb kollégákkal találkoztam, egyesekkel harminc vagy negyven év után. Eberle Trudi például a pályafutása végéhez közeledett, amikor én bejutottam a nagy csapatba, Daniela Silivaș pályája pedig akkor ívelt fel, amikor én már túl voltam a csúcson. Megrázó és felemelő érzés, nagyon örülök, hogy találkozhattam velük, és felidézhettük régi közös emlékeinket. A szervezés és a meleg fogadtatás is meghatott, örvendek, hogy Déván annyi év után is nagyra értékelik munkánkat.

– Ha jól tudom, Onyesten kezdte a tornát, Károlyiék keze alatt.

– Még otthon, Zágonban kezdtem el tornászni, onnan előbb Brassóba, majd Onyestre kerültem, onnan pedig 1980-ban kerültem ide Dévára. Már Onyesten is Károlyiék irányítása alatt dolgoztam, s itt Déván is.

– 1980-ban még túl fiatal volt, nem került be a nagy csapatba, négy évvel később azonban történelmet írt Los Angelesben. Négy aranyat szerzett az olimpián.

– Négy aranyat és egy ezüstöt. Aranyérmet nyertem a csapatversenyben, illetve gerendán, talajon és ugrásban egyéni versenyben, az egyéni összetettben pedig ezüstérmes lettem. Románia akkor nyert először aranyat csapatversenyben az olimpián.

– Jól emlékszem, az egész ország Önnek szurkolt, az erdélyi magyarság pedig különösképpen. Nagy örömet szerzett annyi ember számára azokban a nehéz, sötét időkben, a magyarok lelkét pedig büszkeséggel töltötte el.

– Nagyon örülök, hogy sikereimnek ilyen tág visszhangja volt, és még annyi év után is emlékeznek az 1984-es olimpiára. Meghatódok, amikor erről beszélgetünk, nem is jön, hogy higgyem, milyen ügyes voltam (nevet…). Mert mondhatom, hogy ügyes voltam.

– Számított az olimpiai aranyra, hiszen egy évvel korábban Budapesten már világbajnoki címet nyert.

– Mindig úgy készültem, hogy nyerjek, ilyen volt a beállítottságom már kezdettől fogva. Sosem voltam megelégedett a harmadik vagy a második hellyel, mindig győzni akartam, megmutatni, hogy ki vagyok, és mi mindenre vagyok képes.

– A csapatban barátság volt vagy versenyszellem?

– Mindkettő. Sőt, több is. A csapatversenyben nagyon összetartottunk, együttműködtünk, az egyéni számokban pedig nyilván mindenki nyerni akart.

– A nagy nemzetközi sikerek mögött viszont rengeteg munka és verejték áll, az edzők nem bántak kesztyűs kézzel – hogy finoman fogalmazzak – a tornászlányokkal.

– Én azt mondom, hogy ennek így kellett történnie, hogy azok legyünk, akik vagyunk. Más idők voltak, más szemlélet uralkodott, ilyen volt a sors, így kellett legyen.

– Gratulálva a nagy sikerekhez, köszönöm szépen a beszélgetést!

– Szívesen!