Színidirektor a világ tetején

Balázs Attila Jászai Mari-díjas színművész 1994 óta a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház tagja, 2007 óta az intézmény igazgatója.

Azt már kevesebben tudják, hogy az ünnepelt színművész, a sikeres direktor szabadidejében szorgalmasan sportol, edzi magát, előszeretettel feszegeti teljesítőképességének határait. Balázs Attila többször is lefutotta a 42 kilométeres maratoni távot, 2013 tavaszán pedig elzarándokolt Nepálba, ahol magányos túrázóként megkerülte a Himalája egyik nyolcezer méter körüli csúcsokkal teletűzdelt tömbjét, az Annapurnát. A székelyföldi születésű Balázs Attila egyik példaképe Erőss Zsolt, minden idők legsikeresebb magyar hegymászója, akinek temesvári előadásai felkeltették a színművész érdeklődését a Himalája nyolcezreseinek zord világa iránt.

– Megérte elmenni a világ másik végére egy kalandos magashegyi túra kedvéért?

– Nem tudom mért volt bennem ez a vonzás a Himalája iránt. Azt hiszem, gyermekkorában mindenki gondol rá, hogy milyen is lehet megmászni a világ legmagasabb hegyét. A Kárpátokban is lehet túrázni, de a természet látványa ott egészen más, mint itthon. Aki járt a Fogarasi-havasokban, annak elmondhatom, hogy a Himalája nem olyan, hanem valami egészen más… Én jártam a Fogarasban és az Alpokból is láttam valamit, de az európai hegyek mások, az ottani arányokat nem lehet leírni. Kilométereken át csak hegyet látsz magad előtt, az Annapurna, a Manaszlu, a Cho Oyu hófödte, nyolcezres csúcsait – leírhatatlan látvány. Hogyan szántam rá magam erre az útra? A 10 000 lépésből mindig az első lépés a legnehezebb, nekem az volt a döntő lépés, amikor a repülőjegyet megvettem.

– Hogyan sikerült az Annapurna-körtúrát megszervezni és teljesíteni teljesen egyedül?

– 2013 tavaszán, április végén–május elején összesen két hetet töltöttem Nepálban. Nem utazási irodán keresztül mentem, mert az internet segítségével egyedül is meg lehet ezt szervezni, és így fele annyiba kerül. Megvettem a repülőjegyet Nepálig, a többit helyben el lehet intézni, még a vízumot is helyben kiadják a repülőtéren. A kalandos utazás költsége, saját szervezésben körülbelül 1000 euró, ebből kb. 500 euró a repülőjegy ára oda-vissza (ha az ember idejében megveszi). A legdrágább szállásért 4 eurót fizettem a nepáli menedékházakban. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a nyolcezres csúcsok meghódítása már sokkal többe kerül, egy csomó díjat kell kifizetni, engedélyeket szerezni, az Everestre például csak kísérővel lehet felmenni.

A repülőút Belgrádtól Nepálig 6 órát tart, egy átszállással. Összesen 14 napot töltöttem Nepálban, a magashegyi túra összesen 10 napig tartott. Katmanduba való megérkezésem után Pokharán keresztül jutottam el Besisahar-ba, onnan kezdődik a gyalogtúra. A célom az Annapurna-hegység megkerülése volt, útközben több nyolcezer méter fölötti csúcsot láttam, közben az út folyamatosan emelkedett, néhány száz méterről 5430 méterig (Thorung La-átjáró), ez volt a körtúra legmagasabb pontja. Ez a világ legmagasabb trekking csúcsa, ahonnan látszanak az Annapurna-hegység nyolcezer méter körüli csúcsai. A túra végpontja Jomsom városa, ahonnan repülővel tértem vissza ismét Pokharába.

– Milyen felszerelésre van szükség egy ilyen túra teljesítéséhez a Himalájában?

– Én egyedül mentem, nem béreltem sem öszvért, sem serpát, a csomagomat végig magam cipeltem. Mindenféle ruhára szükség van, a 30 fokos hőségben is ott kell legyen a zsákban a télikabát. A csomagot a minimálisra le kell redukálni, ha még egyszer megjárnám ezt a körtúrát, tovább redukálnám a csomagomat. Élelmet lehet helyben vásárolni, csak glukózt és magokat (diót, mogyorót) vittem itthonról magammal. A legfontosabb a víz. Nem lehet tudni, hogy hol milyen víz van, a palackozott vizet meg kell venni, és naponta 3–4 liter vizet meg kell inni ahhoz, hogy a hatalmas szintkülönbségeket meg tudjuk tenni. Ahogy emelkedik a magasság, úgy emelkedik a víznek az ára is. Mindenhol árulnak palackozott vizet. Út közben vannak víztisztító állomások, ahol fél áron megvásárolható ugyanaz a víz, amit palackoznak. Ha van az embernél palack, akkor vásárolhat tisztított vizet. Vittem magammal fertőtlenítő cseppeket is, rettenetes íze van, de megissza az ember, mert még mindig jobb, mint a hasmenés, ami teljesen tönkre tudja tenni a túrát…

A körtúra során kihívás a fizikai teljesítmény: az ember képes-e megtenni azt a 120 kilométert, ami nem is tűnik soknak, csak a szintkülönbségek nagyok. 1000 méter volt a legnagyobb szintkülönbség, amit egyetlen nap másztam meg, ennél többet nem is szabad megtenni anélkül, hogy vissza is ereszkednél. A magassággal 2000–2500 méterig nincsen semmi gond, olyan mint itthon, a különbség annyi, hogy 2500 méteren még érik a banán. Az ottani banán kicsi, alig 10-15 cm hosszú, de annyira tömény, tápláló, hogy nem is hasonlítható a szupermarketekben kaphatóhoz.

– Milyen emberekkel találkozhat az ember az Annapurna-hegység trekking útvonalain?

– Nagyon érdekes az emberekkel való kapcsolat a Himalája-hegységben. Évente 20-30 ezer ember teszi meg az Annapurna-körtúrát, vannak közöttük helybeliek, akiknek ez zarándoklat és vannak az egész világból összesereglett természetjárók, 25–30 évesektől a 60–70 évesekig. Én egyedül indultam útnak, de mégsem éreztem magam elhagyatva, mert Pokharában befizettem a túra díját, bejelentettem, mettől meddig akarok menni, az időszakot, és útközben vannak ellenőrző pontok, ahol be kell jelentkezni. Ez olyan, mint egy Nemzeti Park, amit Annapurna Conservation Aria Protection-nek hívnak. Vannak kapuk is, amelyeket nem ajánlatos kikerülni, mert ad egyfajta biztonságot, hogy az ember mindenhol bejelentkezik. Vannak, akik csapatosan mennek, és olyanok is vannak, akiket vezetnek hivatásos idegenvezetők. Mások tudják az utat, de nem akarnak csomagot cipelni, azok bérelnek öszvért vagy serpát.

Út közben sok emberrel beszélgettem, főleg esténként a szálláson. A menedékházakban nincsen fűtés a szobákban, de van egy fűtött szoba, ahol lehet melegedni, utána elmész aludni, és bebújsz a hálózsákba. Egy alaszkai sráccal mentem együtt egy hosszabb távon, ő semmit sem vitt magával, egy hitelkártyával a zsebében öt évig jön-megy a világban. Alaszkában 3-4 évig favágóként dolgozott, összeszedett egy összeget, és az elegendő ahhoz, hogy a következő 3-4 évet ne Alaszkában töltse. Előtte a Fülöp-szigeteken és Indiában töltött egy fél évet. Az alaszkai mindent ott vett meg Nepálban, amire szüksége volt, a cipőtől a hálózsákig, a trikója, ha leszakadt róla, vett másikat. Találkoztam angolokkal, franciákkal, csehekkel, velük is elég sokat beszélgettem. Volt egy svéd nyugdíjas csapat, akiknek fiatalabb korukban nem volt idejük hegyet mászni. Vannak, akik egész úton filmeznek, fotóznak, külön csomagot cipelnek a fotós felszereléssel.

– A nepáliak számára zarándoklat az Annapurna megkerülése?

– Az Annapurna a nepáliak szent hegye, ilyen nevű istenük is van. Nepálban kétféle vallás uralkodik, a hinduizmus és a buddhizmus. Alacsonyabb szinteken a hinduizmus uralkodik, 2000 méter felett pedig már a buddhizmus, ez a templomok külsejéből is látszik. Ahol aranytehenek láthatók és piros pont van az emberek fején, azok a hindu valláshoz tartoznak, ahol imamalmok vannak és zászlók lengenek, ott a buddhisták vannak, de keveredik is a két vallás. Van, aki mindkét vallást a magáénak vallja, nem utasítják el olyan mereven a másik vallást, mint az európaiak. Mindkét vallás kötődik a természethez, de úgy vélem, hogy a buddhizmus jóval közelebb áll a természethez, a természeti jelenségekhez. A hinduisták elviszik adományaikat a templomba, a buddhisták inkább meditálnak. Számukra fontos a zene és főleg a belső utaknak a keresése. Muktinath-ban van egy kolostor, ahol mind a két vallás ott van egymás mellett, nagyon békésen megférnek. Találkoztam emberekkel, akiknek piros pont volt a homlokán vagy buddhista száriba voltak öltözve, de szerzetesekkel is találkozik az ember az úton.

– Lelki szempontból milyen érzés a világ tetején járkálni?

– Ha az ember azért megy oda, hogy megvilágosodjon, akkor biztosan nem sikerül… Ha viszont az ember engedi, hogy a bemelegedés természetes módon megtörténjen, az élmény hat. Azért kellenek a bemelegítő napok, amíg az ember fokozatosan feljut 1200–2000–3000 méterre, hogy az ember megszokja azt a nyugalmat, a békességet, a csendet, a mindennapi élet futáskényszerének a hiányát. El kell telnie egy-két napnak, amíg ezektől a kényszerektől megszabadulsz. Amikor nem a teljesítményre gondoltam, akkor tudtam a legtöbbet megtenni, akkor ment a legjobban a mászás. A zarándoklat lényege, hogy az ember eljusson egy meditatív állapotba. Nem lettem közben buddhista, nem változtam meg, de azt a nyugodtságot bármikor megkapom, csak ahhoz az érzéshez kell visszanyúljak, amit már megtapasztaltam. Esténként néztem a tájat, és olvastam, teljesen másképp olvastam, mint itthon. Éjszakánként, ha megébredtem öt percre, mindig kimentem levegőzni, hallgattam a folyó csobogását, a madarak csicsergését.

Erre tanított meg ez az út, hogy nem kell erőltetni a dolgokat, a nyugalmat se lehet erőltetni. Jók ezek a lépcsők felfelé haladva: lent még járnak a teherautók, a jeepek, utána már csak öszvérekkel találkozik az ember, feljebb már csak serpákkal, ahogy viszik a csomagokat, kétszer-háromszor akkora csomagot képesek vinni, mint ő maguk. A fáradtságot nem érzed, mert a táj annyira szép, de a mászás megerőltető, 500 méteres szintkülönbségek meredek kaptatók is vannak. Első két napon csak annyit tettem meg, amennyit az útikönyvek javasoltak, a harmadiktól jobban belejöttem, az utolsó két napot már össze tudtam vonni.

– A 4000–5000 méteres magasságok okoznak-e gondot a szervezetnek?

– Az akklimatizációs napokat be kell tartani, naponta csak 400-500 méteres szintkülönbséget ajánlanak az útikönyvek. 3000 méter felett azonban már vigyázni kell, mert meglepetések érhetik az embert. Az örök hó birodalma magasabban kezdődik, mint az Alpokban, de a csúcstámadás, az alaptáborból indulás már hóból történt. 5000 méteren már mindenütt hó és jég van, akkor is, ha hétágra süt a nap. Úgy éreztem, hogy nem volt gondom a magassággal, de az igazság az, hogy kíváncsi vagyok rá, hogy milyen volna feljebb menni.

–Volt-e része olyan különleges élményben, ami csak a Himalájához, Nepálhoz köthető?

– Most egy furcsa dolgot fogok elmondani, ami az ereszkedés közben történt velem. Az eső elől behúzódtam egy fogadószerűségbe, ahol volt egy lány, akitől teát kértem. Egyesek kártyáztak abban a helyiségben, de volt ott egy öreg bácsi, akin látszott, hogy a végnapjait járja. Az élet ott a Himaláján annyira természetesen folyik, hogy minden szakasza egy helyen megélhető. Az öregnek is ez volt a belső tere, ott volt két ágy meg egy kályha, a falon edények, de volt étlap is, mint egy vendéglőben, ott zajlott az élet. Mi soha nem gondolunk arra, hogy a halál az élet része. Annyira életszerű volt a halállal való ilyen találkozás, hogy mélyen megérintett.

– Ha lesz rá lehetőség, visszamenne-e még egyszer Nepálba?

– Hogy visszamennék-e? Erről nem is feltételes módban gondolkodom, az már szinte tény, hogy visszamegyek. Most jöttem rá, hogy mennyi mindent érdemes lenne még megnézni! Nepál is nagyon érdekes, sok turisztikai látványossága van, a hegyek mellett esőerdő, szafari, a vadvízi evezéstől a siklóernyőzésen keresztül a motoros sárkányrepülőig mindenféle lehetőség van, hogy azokkal járd körbe a hegyeket. Engem csak ez a magányos túrázás érdekel, de van egy olyan fajta turizmus is, hogy pl. az alaptáborokig elmenni, az Everest alaptáboráig, az összes 8000-res csúcsnak az alaptáboráig. Ezek az alaptáborok 5000 méter körüli magasságban vannak, ami teljesíthető, onnan feljebb már csak expedícióval lehet eljutni!