Táplálni a világot, energiát adni az életnek

Kevés embernek adatik meg, hogy látogatója lehessen egy világkiállításnak. Jómagamat ilyen vonatkozásban feltétlen a szerencsések közé sorolhatom.

Ott jártam a nyüzsgő, hullámzó, zsibongó embertömegben, láthattam, hogyan látják, miként képzelik el jelenüket és jövőjüket, életünket és holnapunkat az aradi hivatott szakemberek egy igen fontos, de nehezen tárgyiasítható témakörben. Hivatalos elnevezéssel élve: táplálni a világot, energiát adni az életnek.

Az idei milánói világkiállításnak ez a témája. Vezérmotívuma pedig az egészséges életmód és a környezetvédelem.

Ha abból indulunk ki, hogy egy ilyen gigantikus méretű nemzetközi seregszemlét már a múlt század derekán rendeztek először Londonban, akkor arra kell gondolnunk, hogy a magukat megmutatni kívánó nemzetek tekintélyes tapasztalatot gyűjtöttek e téren. És ez így is van, ámbár az időszerű tematikákba illeszkedő reprezentáció újra és újra hatalmas feladat elé állítja a szakembereket. A megoldások megítélése pedig nem nélkülözheti a szubjektivitást, ezért szinte mindig vita tárgyát képezi. Ilyenkor szokás visszapillantani a múltba. Már most, a milánói Expó utolsó napjaiban több helyi kiadványban is láttam utalást a 2010-es sanghaji kiállításra, amelyet az eddigi legsikeresebbnek tartanak, hiszen 70 millió (!) látogatót tartottak számon. Nos, idén ezt a számot aligha közelítik meg, dacára annak, hogy szerény becslésem szerint október közepén, néhány napon át sok tízezren keresték fel a pavilonokat, miután meglepő türelemmel állták végig a minimum 40 perces sorokat. De az amerikai, az orosz, a brazil, a dél-koreai és természetesen, a házigazda olasz pavilon előtt akár néhány órás várakozást is bekalkulálhatott a látogató.

És akkor nem is említettük a többieket, hiszen idén 154 ország képviseltette magát mintegy 1 millió (!) négyzetméternyi kiállítási felületen. Mondották is az olaszok, hogy két teljes nap alatt csak felületes képet alkothatnak a látottakról. Többre pedig, tekintettel az igen borsos belépőre, aligha futja az átlagpolgárnak.

No, de kezdjük az elején!

Milánóban, de Lombardia többi nagyvárosában is május 1-jétől e hó végéig minden az Expóról szól. A Sforza kastély-erőd előtti hatalmas téren két pavilonban is árulják a belépőket, a rendezvényt népszerűsítő kiadványokat és persze a jellegzetes emléktárgyakat. A világhírű székesegyház, illetve a Scala operaház előtt is az Expóra csalogatják a turistákat a plakátok, felhívások.

Az olaszok kitettek magukért. Szervezésből jól vizsgáztak. Metróállomáson, forgalmas csomópontokon, aluljárókban félreérthetetlen jelzést viselő, idegen nyelveket beszélő önkéntesek nyújtnak eligazítást arról, mivel közelíthető meg a legkönnyebben a város szélén felépített „kiállítási nagyváros.”

A beléptetés pedig a fokozott biztonsági intézkedések (repülőtéri ellenőrző kapu, csomagvizsgálat) ellenére is gyorsan történik.

Aztán elő a térképet és indulás!

Nincs semmilyen, az átlagember számára könnyen „tetten érhető” sorrend. Úgy érzem magam, mint a nagy bevásárló központokban, ahol valamilyen marketing törvény szerint a „nagyok”, a kelendő áruk valahol hátul kaptak helyet, hogy míg odaérünk, addig legyen szemünk és bukszánk a kisebbekre is. Mert mondanom se kell, hogy a látnivaló mellett legalább olyan fontos szerep jut a pavilon belsejében vagy teraszán felállított lacikonyháknak és ajándékboltoknak. Sőt, néha az volt az érzésem, hogy ez utóbbiaké a főszerep. Elvégre egészséges étkeztetésről, helyenként talán csak a mindenkinek jutó élelmezésről, pontosabban a napi betevő falatról szól ez a kolosszális „erődemonstráció.” És persze arról, miként lesz ez a jövőben.

Minden kritikai megjegyzés ellenére (országokon belül sok bírálat érte a tervezőket, de a belső építészeket, berendezőket is), a pavilonok többsége építészeti remekmű. Merész vonalak, könnyedség, helyenként játékosság, a nemzeti sajátosságok kidomborítása a jellemző. No meg az olyan természetes anyagok, mint a fa és a nád felhasználása az építészetben. Esti fényben pedig a modern világítási technika határtalan lehetőségeiből kapunk ízelítőt. A brit pavilon hatalmas, színes üveggömbjéből a méhek zümmögését, a füves rétről a madarak csiripelését hallani. A fehéroroszok hatalmas vízimalma, Izrael mezőgazdasági sikereit a pavilon külső falán is vetített képekben felvonultató látványa, Azerbajdzsán és Kína építészeti megoldásai, az Egyesült Államok az élő gabonaféléket, haszonnövényeket, felsorakoztató mozgó pavilonfalai óriási tömegeket vonz. Ez utóbbi viszont, megítélésem szerint, nem szolgált rá a másfél órás várakozásra. Számomra tömény csalódás volt. Csupa mozgóképes vetítés az egészséges táplálkozásról. Sehol semmi konkrétum. Mintha kizárólag gyerekekhez szólnának. És pont ők? Tetszik érteni? A Mc’Donalds, a hamburger, kóla a többi gyorsétkeztetési lánc és a papírzacskóból történő utcai táplálkozás országa int minket arra, hogy fő az egészség. Hogy mennyire komolyan veszik az európaiak ezt az „intelmet”, az rögtön meg is látszik. Közelben az elmaradhatatlan gyorsvendéglő, az európai gyermekek körében is hallatlanul népszerű „meki”. Zsúfolásig teli: sült krumpli, hamburger, kóla stb.

Az oroszok ívelt tetejű, üvegborítású, gigászi méretű pavilonjának tetején, több emelet magasban a két kontinensen nyújtózkodó ország növényvilága élőben. Néhány plakát a mezőgazdasági sikerekről inkább a hruscsovi, brezsnyevi időkre emlékeztet, ellenben tucatnyi teafélét, halételt ingyen kínálnak. Amiért nem kell fizetni, azért nyugaton is tolonganak. A tetőteraszon felkínált méregdrága vodkaféléknek legalább olyan nagy a keletje. Az egész pavilon erőt és magabiztosságot sugall. Olyannyira, hogy kissé félelmetes is.

A nagyon népszerű brazil kiállítási csarnok megközelítése a gyermekek és fiatalok számára igazi ügyességi próba. Kizárólag kötélhágcsó-falon juthatnak be az épületbe.

Izgalmasak voltak az élelmezési „klaszterek”: a kakaó, a kávé, rizs, a kenyérgabona, kukorica története, felhasználása, elterjedése. Ezek külön pavilonokban kaptak helyet. Sokan, közöttük feleségem és én is, most láttunk először kávécserjét, a növény teljes életciklusát, vagy őröletlen chili paprikát.

Egymáshoz közel, valahol a hatalmas mezőny közepe táján a magyar és a román csarnok. Az előbbiben éppen egy kamarahangverseny közepébe csöppenünk. Szép számú érdeklődő, nagyon figyelnek. Azt tapasztalom, zenekedvelő, zeneértő közönség. A sztár kétségtelenül Bogányi Gergely zongoraművész és műszaki csapatának remeke, az új sztárzongora. Most egy fiatal hölgy játszik rajta. Csupán zenekedvelőként is megállapíthatom, csodálatosan szól. A híres borokat, ásványvizeket, gyógyvizeket népszerűsítő pavilonban a mennyezetet paprikafüzérek díszítik. És aligha hiányozhat innen a C-vitamin atyjának, a Nobel-díjas Szentgyörgyi Albertnek a mellszobra. A bejáratnál kürtöskalácsot kínálnak. Kisebb az általam ismertnél (amit székelyföldi mesterek az aradi vásárokon kínálnak, és amit a román vásárlók is nagyon kedvelnek) és 7 euróért adják. Az Expón minden méregdrága. Egyébként Milánó nem véletlenül a divat európai fővárosa: pokoli árak mindenütt. Legalább is a mi zsebünkhöz mérten szinte megfizethetetlenek.

(A szlovák pavilon vendéglőjében egy tál sztrapacska 12 euróba került. Ízletes volt, de éhes maradtam.)

A hírek szerint a henger alakú, a magyar hitvilágból ihletődött magyar pavilon a világkiállítás kapuzárása (október 31.) után Szombathelyre kerül és egészségügyi házként fog működni.

Jó ötletnek tűnik.

Az esti órákban Románia pavilonja körül csendesebb a terep, nincs sorállás. A népi építészet hagyományait felelevenítő szerény méretű és kivitelezésű pavilonban a hazai turisztikai látványosságokat bemutató vetítés: erdélyi várak, erődítménytemplomok, fürdőhelyek, moldvai kolostorok. A kísérő szöveg középiskolai éveim történelemkönyveimet juttatja eszembe. A zenei aláfestést Gheorghe Zamfir pánsípon előadott gépzenei felvételei szolgáltatják. A vendéglőben, úgymond, nemzeti ételek: babfőzelék csülökkel, töltött káposzta. A mititei már elfogyott…

Örömmel tapasztaltuk: a Temesvárról világhódító körútjára indult Illy kávét a befogadó olaszok is megbecsülik. Külön standján hosszú a kávébarátok sora. Közöttük sok az ázsiai, beszédjük alapján talán kínaiak. A rendezők szerint csupán ebből az ázsiai országból már közel 1 millió látogató érkezett.

Sokan azt mondják, hogy az idei világrendezvény inkább a külsőségekben, valamint a kiegészítő rendezvények gazdagságában és változatosságában remekel. A kiállított termékek, berendezések kínálata, azaz a „belbecs” szegényesebb. Ebben a megközelítésben kivételnek tekinthetjük azokat az ázsiai és afrikai országokat, amelyek beleadtak apait, anyait. Még hagyományos dísztárgyakat, hangszereket, textíliákat is kiállítottak.

Ízlések és pofonok.

A milánói Expo egyben hatalmas show is. A technika és a művészet szerencsés találkozása. Egy ironikus megjegyzés szerint dollármilliárdokba kerülő világméretű lacikonyha.

Ebben is van igazság.

                                                                                                           (Folytatjuk)