Toborzó ambrotípia

Az ambrotípia az amerikai polgárháború idején vált igazán népszerűvé, a legenda szerint voltak, akik azért vállaltak katonai szolgálatot, mert a hadsereg ingyen ajánlott fel a toborzáskor egy-egy „ezüstbe” mártott fotográfiát. A relatív egyszerűnek számító fotótechnika a 20. század elején kopott ki divatból. 

A napokban azonban ismét felelevenedett a marosnémeti Gyulay-kastély ódon pincéjében, ahol a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság égisze alatt szervezett alkotótábor résztvevőiről készített igen mutatós fotókat Sükösd Máté fiatal kolozsvári történész-fotográfus.

– Akkor közelítettem ehhez a világhoz, amikor megint mainstreammé vált a filmes fotózás, nagyjából 2020 után. Ugyebár a Covid bezártsága alatt nagyon sokan visszatértek analógabb hobbikhoz, és az egyik ilyen a film volt. Pont e hirtelen megnőtt érdeklődés miatt nagyon-nagyon drága lett az egész. Én egyéb okok miatt találtam meg ennek a folyamatnak a szépségét. Viszont akkor már sok pénzbe került maga a film is, meg az előhivatás is. És  arra gondoltam, hogy meg tudom én ezt csinálni magamnak. Elkezdtem filmeket előhívni, utána a kamerák világával ismerkedtem, belestem az ószerre, vásároltam néhány kamerát, megjavítottam, eladtam, ebből lett egy kis pénzem. Akkor vettem újakat. Azokat is megjavítottam. Közben valamennyit ki tudtam próbálni. És úgy van az, ha az embernek lesz egy ilyen hobbija, akkor mind mélyebbre ás, próbálja megismerni az alapokat. Ebben a kutakodásban jutottam el ehhez a technológiához, amit most próbálunk ki. Ez egy elég ritka és ma már komplikáltnak számító folyamat, amit nem igazán művelnek itt Erdélyben. Tudtommal Bukarestben és Budapesten foglalkoznak ilyennel, a kettő között azonban sehol. 

– Ez egészen kezdeti fotózási technika?

– Eléggé. Történész vagyok, pontosabban alapképzésen azt tanultam és mindig nagyon szerettem nézegetni a viktoriánus portrékat. Ezek egy része dagerotípiával készült, az volt az első fotózási technika. Mi az ambrotípiát próbáljuk itt ki, ez is az 1800-as évek első felében jelent meg és a század derekán, a hatvanas években, különösen a polgárháború idején lett nagyon népszerűvé Amerikában.

– És maradt fenn pontos leírás az eljárásról?

–A világhálón néztem utána, láttam, hogy nem túl könnyű folyamat, macerás, meg eszközök is kellenek hozzá, de gondoltam jó lenne itt a táborban kipróbálni. 

– Olvastam egy korábbi beszélgetést veled, amiben említették, hogy gyakran felbukkansz az ószeren. Ott is lehet találni ilyen 150 éves eszközöket?

– Nem igazán. Az ószeren inkább a 90-es évek szappantartó kamerái lelhetők fel, néha egy-egy minőségibb szovjet kamera, és egészen ritkán a nyugati jó dolgok. De az ambrotípiához jóformán semmit sem találtam. A kamerát Japánból szereztem be, a vegyszereket pedig többnyire a világhálón rendeltem. De például ecet is többféle kellett, volt amit webshopból, volt, amit kertészboltból vettem. Mindazt, amit nem laborból szereztem be, utólag purifikálni kellett, mert ha egy kis porszem vegyül be, egészen el tudja rontani az eredményt. De hát ettől olyan különleges ez a módszer, mert nagy odafigyelést igényel. Az ezüstnitrátos vegyülettel kezelt üveglap fényérzékenysége is nagyon alacsony. Ennek ma ISO a megjelölése. A mai kamerák több ezerrel dolgoznak, a standard érzékenység kb. száz, ennek viszont egy. 

– Egészen belesimulsz a környezetbe itt a 19. századi kastély udvarán, amint fekete lepel alá bújva fotózol. Szükséges ez a lepel?

– Szükséges a terítő, mert a kamera hátulján, a matt üvegen látjuk azt, amit a lencse rávetít, így tudunk fókuszálni. És a lepel alá bújva lehet látni igazán, hogy mi van az üvegen. 

– Tegnap már készült néhány felvétel. Jól sikerültek?

– Hát első nekifutásra nem sikerültek túl jól. Rá kellett jönnünk, hogy az elektronikus fénymérők nem túl pontosak, az általuk közölt adatokhoz képest kicsit túl kell exponálni a képeket. Meg arra is rájöttünk, hogy ha nem cserélek kesztyűt minden  lépés után, akkor nagyon el lehet lőni a képeket. De ma már egész stabil felvételek lettek. Eredetileg úgy gondoltam, hogy ez a mostani alkalom egy kezdet lenne, hogy itt Erdélyben legyen valaki, aki ezzel foglalkozzon, és hogy fesztiválokra is ki lehetne járni, és lehetne egy ilyen szolgáltatás is, hogy az emberek portrékat készíttetnek maguknak. Izgalmas a végeredmény is, mert tényleg színezüst az üveglapon megjelenő forma. De most már annyira nem vagyok biztos, hogy ez jó ötlet lenne, mert elég macerás ez az eljárás.

– Pontosan miből áll?

– Egy üveglapra ráöntünk kollódiumot, és teljes sötétségben  beletesszük ezüstnitrátba. A két vegyület reagál és lesz egy fényérzékeny réteg egy üveglemezen. A lemezt kazettába zárjuk, aztán betesszük a kamerába és arra exponálunk. A végén az üveglapot hívjuk elő, azon jelenik meg a kép. Az ambrotípia történetében volt, hogy alumíniumlemezt használtak, most viszont olcsóbb és egyszerűbb volt üveget vágatni. 

– Amikor megtaláltalak a kastélybeli rögtönzött fotóműhelyedben, épp egymagadban ténykedtél. Vannak segítségeid?

– Vannak, persze. Én csak hobbifényképész vagyok. Nem végeztem semmiféle ilyen irányú formális képzést. Viszont van sok fényképész barátom, például Szabó Márk kolozsvári fotográfus, aki sokat segít az előkészítésben, a komponálásban. Én inkább vegyészként vagyok jelen.

– Itt a táborban voltak érdeklődők, akik próbálták megtanulni ezt a technikát?

– Igen. Amikor elkezdtük a tábort, összegyűltünk, akiket érdekel ez a  folyamat, megbeszéltük a történetét, a metodológiát. És aztán jelentkeztek, akik ilyen fényképet szerettek volna készíttetni magukról. Többnyire portrék készültek, mert nagyon szépen ki lehet hozni az arcnak a vonásait.

– Úgy alapjában miket fényképezel? 

– Mindenfélét. De leginkább embereket. Van ez a street photography kategória, de semmi nagyon túl konceptualizáltat, vagy nagyon absztraktot nem szoktam.

– S ezt digitálisan?

– Nem, nem. Filmre szoktam fekete-fehérben, mert azt nagyon könnyű otthon előhívni. Még mindig lehet kapni relatíve olcsón filmet, és szerintem segít abban, hogy kicsit lelassuljon az ember, minden képét megfontolja. Nem lehet azt, hogy tízezerszer gyorsan lenyomod a gombot, s aztán a számítógép előtt válogatsz, hogy mi a jó, és mi a rossz.

– Itt az ambrotípiánál egy esélyed van elkészíteni a legjobbat. Kíváncsian várjuk az eredményt! 

–Én is. Köszönöm a  lehetőséget!