Tornászom a víz alatt (Karinthy – Lógok a szeren – után, szabadon)

Azt, hogy az izmaim már elsorvadtak, a tüdőm beszűkült, a pocakom megnőtt, azt én nagyon jól tudom. De nem tudja, senki mi lappang még bennem. Én is csak borzongva és borzodva gondalak arra, mi vár még rám.

Elhatároztam: orvoshoz megyek.

Kikérdez, gondosan megvizsgál. Tornásztatja a két karomat, megropogtatja a térdeimet. Röntgen, majd ultrahangvizsgálat. Kész a kórkép.

– Hát igen, a szív. Meg a vérerek. Azt ugye tudjuk. Ebben a korban… No és az ízületek, a porcok, a csigolyák. Azok bizony megkoptak. Mankóra, tolószékre még nincs szüksége, de…

Nem várom meg, hogy befejezze a mondatot.

– Valami hatásos kenőcs?

Legyint egyet.

– Gyógyszer?

– Nem szed már eddig is eleget?

– Talán egy étrendkiegészítő?

–  Van kidobni való pénze?

–  Valami más?

–  Neurológiai kezelés nem célszerű.

–  Nem célszerű? Nem indokolt? Már hatástalan?

–  Nézze Bátyám! Elteltek az évek. Úgy gondolom „az” Anna talán segít.

Anna? Felcsillant a szemem. A főorvos úr néhány másodpercet, huncut mosollyal az arcán még kivárt, csak aztán tájékoztatott.

– Igen, „az” Anna! Az Anna fürdő. Már írom is: 15 vizaalatti torna, 15 fürdőzés. A költségek egyik felét a biztosító, a másik felét maga állja. Nyolc hét áll a rendelkezésére. Ha végzett jöjjön, látni akarom.

Tornászom a víz alatt.

A fürdőben minden tökéletes, nagyon profi, kissé talán személytelen. Regisztrálnak, a csuklómra egy színes szalagot ragasztanak, s már mehetek is vetkőződni.

„Vigyázat csúszásveszély!”

Óvatosan tipegek a papucsomban, a törölközőt a nyakam köré tekerem, a köpenyemet gondosan megigazítom. Egyértelmű: én vagyok itt a legöregebb, de nem a legmagasabb. Megállapítom, nem az én pocakom a legnagyobb. Ez jó érzéssel tölt el.

Most értem csak igazán, mit meg nem tesz az ember, hogy szétporladt ifjúságából valami kicsit visszaszerezzen. Már úszónadrágban vagyok, derékig a vízben. Az „unokakorú” tanárnő rám néz, elgondolkodik.  Kétségtelen, észrevette a szívműtétem nyomait, látja, hogy pacemakerem van.

– Csípőprotézise van?

Válaszom rövid és határozott:

– Nincs!

Valamivel bizonytalanabbul még hozzáteszem:

– Még nincs.

Tornászom a víz alatt.

Egyelőre nehezen mennek a gyakorlatok. A lelkem kész, de a testem még erőtlen. Érzem, ezt még gyakorolnom kell. A tanárnő többször figyelmeztet, mondja, mutatja is mit kellene csinálnom. Nagyon szégyellem magam, lehet el is vörösödöm. Nézem a faliórát, még egy negyedóra hátra van. Úgy érzem mind a 11 társam, öregember és vénasszony, engem néz, rajtam nevet.

És akkor ott a vízben, inkább a víz alatt lebegve, eszembe jut, hogy 70 évvel ezelőtt, kaptam egy oklevelet, amely ország-világgal tudatta, hogy én, az I. gimnazista tanuló testnevelésből általános ügyességemmel kitűntem.

Tornászom a víz alatt.

Utóvégre, ha meggondoljuk, kiderül mekkora marhaság ez az egész. Itt minden arra megy ki, hogy az évtizedek után elmozdult testrészek oda menjenek vissza, ahová az Isten, születésünkkor rendelte. Az ördög vigye el ezt az egész intézményt, a padlófűtésével, a feszített víztükrű medencéivel együtt.

És ez még csak az első óra.

A tanárnő külön mindenkitől elköszön, tőlem is.

– Váljon egészségére!

Nem szidott, igaz, nem is biztatott. Ez azért megnyugtat, erőt ad. Még úszkálok a medencében, eltipegek a zuhanyozóba, amikor eszembe jut, hogy én itt akár zárásig fürödhetek. Kipróbálom a pezsgő- és az élményfürdőt, vízsugár masszírozza a hátamat. Elégedetten ücsörgök a medencében körbefutó kőpadon. Megállapítom, hogy az előttem elsétáló hölgyek között akadnak fiatalok és csinosak is.

Igen ezt végig kell csinálni. Még előttem van 14 tornaóra és 14 fürdőzés.  Igaz, hogy alapjában véve egy vén majomnak tekintem magam, lehet, mások is annak néznek, de hátha nem lesz hiábavaló az áldozat.

Talán meg is gyógyulok. Könnyebben kelek majd fel a karosszékből s nem kell, segítsenek, ha fel akarok szállni a villamosra. Sajnos, a mellékhatásokkal számolnom kell. Nincs mit tennem. Majd megkérdezem kezelőorvosomat, gyógyszerészemet, esetleg a csinos tornatanárnőmet.