Török Zsolt

Magához ölelte a hegy, ezúttal végleg, halálosan.

Szombaton délután a Kossuth Rádióban hallottam, hogy meghalt Török Zsolt aradi hegymászó. Utána több hazai tévéállomás is bemondta, hogy megtalálták a Fogarasi-havasokban, valahol a Negoiu-csúcs közelében, egy szakadékban élettelen testét. Egy szikladarab, amelybe mászás közben belekapaszkodott, gyengének bizonyult.

Egy ismerős halála mindig megdöbbentő, egy viszonylag fiatal emberé – Zsolt a 46. évében járt – különösen. Ha az elhunyt ráadásul, közeli ismerőse, egykori riportalanya...

Lehet annak úgy évtizede, hogy egy kellemes nyárvégi estén az egykor híres aradi evezősklub vendéglőjének a folyó fölé épített deszkateraszán órákig beszélgettünk pohár sör mellett, hosszabb riport okán. Zsolt már akkor ismert és megbecsült hegymászó volt Romániában, bár talán még a legnagyobb, világviszonylatban is számon tartott teljesítményei előtt.

Most a hazai hegymászás legjobbjai, legeredményesebbjei között vonul be a képzeletbeli Pantheonba; tavaly ősszel az akkori román honvédelmi miniszter tüntette ki, Aradon, az ország hírnevének öregbítése kapcsán.

Akkor a lábunk alatt csobogott halkan a Maros, Zsolt pedig, régi emlékeiből kiindulva, áradozott róla. Imádta a folyót, mellette nőtt fel, gyermekkorában, nyaranta, halacskaként ficánkolt benne, és senki nem csodálkozott volna, ha netán úszóbajnok-álmokat dédelget.

De hát a Sors; gyermeki, ifjúkori fantáziáját a hegyek ragadták meg. Egy alföldi városban, abszurdumként, ahonnan (bizonyos helyekről) a legközelebbi dombok is úgy huszonöt-harminc kilométerre látszanak. Nagybátyja, a sokoldalú, (a hegymászást is amatőr szinten művelő) sportember lehetett a ludas „pályaválasztásában”, a szülői akarat dacára. Melyik gyermekét féltő, óvó szülő egyezne bele, hogy szemefénye beláthatatlan kimenetelű kalandokba bocsátkozzon? A hegymászás kétségtelenül veszélyes dolog, köztudottan rengeteg az áldozata.

De az ifjú Török Zsoltot (kezdetben talán fel sem fogta egészében, mibe vágott belé) nemigen érdekelték mindezek. A Hegy megragadta, elvarázsolta.

Nem, dehogy is akarta „legyőzni” azokat, hisz kezdettől – és később még inkább – jól tudta: a Hegy legyőzhetetlen. Aki kegyeibe kíván férkőzni, fel kíván jutni a tetejére, annak elsősorban önmagát, saját kétségeit, gyengeségeit kell legyőznie.

Zsolt filozófus volt. Mindenki az, de ő különösen az volt, és (számomra meglepően) magas szinten. Vallotta: a hegymászás az egész életet szimbolizáló művészet.

Vagyunk és elmúlunk, ez abszolút törvény.

Ő sajnálatosan korán ment el, amikor – nagyszerű adottságok, és már hatalmas tapasztalatok birtokában – még sok mindenre lett volna képes.

Állítólag georgiai (grúziai) expedícióra készült, erre kellett, „ujjgyakorlatként” a végzetesnek bizonyult fogarasi expedíció.

Hiszem, ha választhatott volna halála körülményei között, ezt, a szeretett hegyeiben bekövetkezettet választja. De bizonyára pár évtizeddel később.

Nyugodj békében, drága Zsolt.