„Unión” belül is kívül – szilveszteri anekdoták

Konstanca és Tomis

Róma belvárosában egy kertvendéglő teraszán ebédelnénk. Tizenheten vagyunk, és két fiatal pincérlány sebtében összetolja az asztalokat, hogy elférjünk. Csak aradi csoportunk legfiatalabb tagja, egy igen helyes titkárnő beszél középfokon olaszul.  

Ő rendeli meg az olasz konyha egyenlevesét, a „minestronet”, amely egyfajta zöldségleves, de mindenütt másképp készítik. Pontosabban azt teszik bele, ami épen fölösleges a konyhán. Most éppen hígított krumplilevesre hasonlít, amelybe néhány karika cukinit vágtak bele.

Külföldön ne keresse a hazai ízeket az ember.

Ráadásul fáradtak vagyunk, reggel óta, pihenés nélkül kutyagoltunk, elképesztően sok a látnivaló, jól esik egy kis meleg folyadék. És a közös asztalnál megvitatjuk élményeinket. Frissiben, hiszen még holnap is van egy nap.

Így hát egyszerre bombázzuk olaszul beszélő útitársunkat, hogy igazítson el az étlap rejtelmeiben. Ám hamar kiderül, nincs erre szükség. Lám, olykor milyen kicsi a világ! A pincérlány ugyanis hazánkfia. Három éve él itt az „örök városban” és, saját bevallása szerint, már nehezére esik anyanyelvén elmagyarázni, miből is főzik itt a „minestronet”, és érdemes-e a gyorsabb kiszolgálás végett mindnyájunknak „lazanet” rendelni.

A három év alatt anyanyelvét feledni készülő román leányka még azt is közli, hogy született konstancai, és egyelőre esze ágába se jut hazatérni. Jövőre szeretne Rómában beiratkozni az egyetemre.

A csapat tréfamestere, Czeglédi József, aki bő negyedszázadon át az egyik jó nevű aradi szakközépiskola igazgatója volt, majd helyettes főtanfelügyelőként szolgálta az aradi közoktatást, azért nem hagy ki egy jó poénlehetőséget.

És be is jön neki.

Ártatlan arccal kérdi a felszolgálót.

– Szóval konstancai? Mondja csak, messze van onnan Tomis, mert hamarosan oda kell utaznom. (Tomis Konstanca latin elnevezése – szerk. megj.)

– Sajnos, fogalmam sincs – mondja az egyetemre készülő pincérhölgy, majd gyorsan tovalibben.

Jól teszi, mert az asztalon a minestrone kilöttyen a vendégek nevetésétől.

 

Életszemlélet

Török földre mindig érdeklődéssel utazik a magyar ember. Rákóczi emigrációja, Mikes Kelemen rodostói levelei és nem utolsósorban a másfél évszázados török megszállás, amelyből kijutott bőven eleinknek is itt, Aradon, meg az egész régióban, nem múlt el nyomtalanul.

A román és a magyar nyelvben rengeteg a török jövevényszó: a legismertebb és mifelénk is leggyakoribb a „ciubuc” és a bacşiş. De ki gondolná, nyelvészeinken kívül, hogy a kést törökül „bicsaknak” (értsd bicskának) mondják?

Szóval, romániai turistákkal hajókázunk a „török Riviera” partvonala mentén, Alanya városa közelében. Van itt egy igen látványos idegenforgalmi nevezetesség: a zordon sziklákra kapaszkodó egykori kalózvár.

A hegyoldalban több kilométeren át kígyózó fal veszi körül.

Mondja is az idegenvezető, hogy a középkori erőd gyakorlatilag bevehetetlen volt.

Néhányan vállalkozunk arra, hogy megkíséreljük, hatszáz év multán és békeidőben azt, ami akkoriban lehetetlennek tűnt.Felkapaszkodunk, leperkáljuk a nem túl olcsó belépőt, és megtekintjük belülről is.

Megérte. Számos érdekesség mellett hatalmas, kőből készült tartályok biztosították a kalózok vízszükségletét. Meghallgattuk az erődítményhez fűződő, érdekes történelmi legendákat is.

Vâlceai szomszédom már unja a történeteket, sűrűn emlegeti társának a part menti sörszanatóriumot, ahol szívesebben elidőzne ebben a kutya melegben. Aztán kiböki, ami szöget ütött a fejében, és talán honfitársaink némelyikének a gondolkodást is tükrözi: „Nu-i mare lucru,.. de ce n-am putea trânti şi noi o asemenea cetate pe vârful Omul. Am trage două-trei minciuni, şi ar veni fraierii de turişti să-şi lase banii.” („Nem nagy valami… miért ne rittyenhetnénk mi is egy ilyen várat az Omul csúcsra? Kitalálnánk hozzá két-három hazugságot, és a hülye turisták özönlenének, hogy itt hagyják a pénzüket.)

 

Bukarestben most mennyi az idő?

Újvidéken ezen az őszön a Duna menti országok tévései vitatták meg közös dolgaikat. A kétnapos szakmai konferencia programjából nem hiányozhatott a Vajdaság idegenforgalmi nevezetességeinek meglátogatása. Különösen a Duna túlsó partján elterülő hatalmas középkori erődítmény, Pétervárad ragadta meg az Európa nyolc országából érkezett tévések figyelmét, hiszen ezt a várat teljesen felújították, és civil célokra használják. Méghozzá igen ötletesen. Az operatőrök innen remek felvételeket készítettek Novi Sadról.

Eszembe jutott: üdvös volna, ha az aradi városvezetők és tanácsosok is látnák, hogy a gyakorlatban fogalmat alkossanak arról, mit lehet kezdeni egy ilyen hatalmas létesítménnyel, ha majdan egyszer az aradi vár sorsa és kihasználása fölött dönthetnek.

Nos, a péterváradi erőd egyik látványossága a vár templomtornya, amelynek hatalmas mánusai fordítva mutatják az időt. (a nagymutató jelzi az órát!) A helybeliek szerint több száz éve igen pontosan, és azért fordítva, hogy a városból is lehessen látni, hogy hány óra van.

Az egyik fővárosi tévés replikája se késett:

– Nekünk úgyis, Bukarestben, a hatalmon lévő pártok szabják meg a „pontos időt.”