Valódi vezéregyéniségnek lenni

Bérczi Ferenc nyugalmazott kántortanító március 31-én, szerdán tölti be a 100. életévét. A hosszú útra történő visszatekintést 1905-ben, az Észak-Magyarországról 50 családnak a Zsil-völgyébe történt betelepítésével kezdte.

Köztük voltak az ő szülei is, akik Szpiska vezetéknévvel eleinte otthon még beszéltek szlovákul, de később csak magyarul. Az apja, noha csak 4 elemit végzett, egyszerű bányász létére olyan szépen tudott írni, hogy az elemista Ferikének még harmadikos korában is ő vezette a kezét írás közben. 32 évig dolgozott a föld alatt, kétszer életveszélyes bányász-balesetet szenvedett. Egyik alkalommal olyan szerencsétlenül omlott rá a síver rakás (préselt agyagtégla), hogy kiszakadtak a belei is, másodszor szintén bányaomlásban szenvedett olyan súlyos sérülést, hogy fél évig nyomta az ágyat. Szerencsére, igen szívós ember volt, a súlyos balesetei ellenére is 86 évet élt.

Tanulni csak munkával

A fiatal családnak 5 gyermeke született, maga volt a legfiatalabb, csakhogy az akkori magas gyermekhaladóság miatt a testvérei kiskorukban elhunytak, a legidősebb bátyjával ketten maradtak életben. Iskolába Lónyára járt, ahol a Monarchia egész területéről ide telepített lengyel, cseh, szlovák, magyar, sőt német bányászok gyermekeivel együtt tanult. A kevés román nem foglalkozott bányászattal, a környező dombokon  legeltették a nyájat. Maga első tanulóként fejezte be az elemit és a bátyjához hasonlóan – aki végül elvégezte a román nyelvű gimnáziumot – szeretett volna tovább tanulni. A szülei viszont megpróbálták lebeszélni róla, mivel a bátyjának a taníttatása is nehéz próbára tette a családi költségvetést. Hosszas vita, könyörgés után beleegyeztek, hogy beiratkozzon a Petrozsényban működött római katolikus polgári iskolába, ahova keskeny nyomtávú vonattal ingázott 4 évig. A szerelvények állandóan zsúfoltak voltak, a 7 kilométert állandóan állva tette meg. Mivel azonban a szüleinek nagy terhet jelentett a két gyermek taníttatása, magának 14 éves korától minden nyáron dolgoznia kellett. Első vakációban az anyjával málnát szedett a környező dombokon, amelyek piroslottak a rengeteg finomságtól, amiből a maguk számára minden évben készítettek 30-40 liter szirupot, a gyümölcs nagyobb részét viszont a piacra vitték. Soha nem felejti, amint vödörrel cipelte a málnát, amelyiknek kilóját 11 lejért adta el. Boldogan vitte az édesanyjának a pénzt – sóhajt fel elérzékenyülve. Máskor a hegyekben folyó fakitermelésnél dolgozott a többi, hasonló korú fiatalemberrel együtt, a méteresre felvágott hasábfákat a 3-4 kilométer hosszú, vízmosta csúsztatóba történő berakásán. Amelyiken félelmetes gyorsasággal siklott le a tűzifa, a kisvasút közelében lévő lerakat felé. Ahogy nőtt, a nyári vakációban egyre komolyabb munkát vállalt: következő évben már háromfős csapattagként a fakitermelésben dolgozott úgy, hogy hétfőtől vasárnapig egy erdészlak szobácskájában laktak. A hazulról vitt alapanyagokból főztek maguknak, amit tudtak. Máskor napszámosként dolgozott a villany- és telefonszerelőknél, ahol a bátyját segédként alkalmazták. Nehéz munka volt, egész nap gödröt kellett ásni a póznák számára. Következő évben komolyabb munkát kellene vállalnia, komolyabb pénzért, ezért a lebeszélési kísérletek dacára, jelentkezett a bányába, ahol vájárként dolgozott 3 hónapig. Szerencsére, nem történt baleset, noha 2-3 alkalommal nagyon begőzölt, amikor egy-egy derékvastagságú támfa hatalmas reccsenéssel hasadt el a rá nehezedő óriási tehertől. A bányászok csak nevették, hiszen náluk az ilyesmi mindennapos dolog. Hamar beletanult a csillék manőverezésébe, ami könnyűnek bizonyult, mivel a szállítás irányába a pálya mindig lejtett egy keveset. Amikor már a csíkszeredai kántortanító-képzőben Domokos Pál Péter tanítványaként tanult, vakáció idején Bukarestben vállalt munkát, hogy megtanuljon románul. Mivel a tanítómesterét állandóan zaklatták, 1928-ban Csíkszeredából Moldvába kellett távoznia, ahol 3 évig tanított.

Nem pap, tanító akart lenni

1929-ben végezte el a tanítóképzőt 8,82-es átlag osztályzattal, ami a III. helyhez volt elegendő. Mivel eminensek voltak, Szabó Istvánnal és Pászka Jánossal együtt, neki is felajánlották tanulmányuknak a papképzőben való folytatását. Egy hét gondolkodási időt kaptak, de egyikük sem vállalta, noha ingyen, teljes ellátással járt volna. Ők tanítók akartak lenni, családot alapítani. Mivel maga a Nagyváradi Katolikus Püspökségnek a támogatásával tanulhatott, a püspök óhaja szerint a Bihar megyei Magyarcséken kezdte a tanítást, utána Köröstarjánban, majd Almásfegyverneken, Élesden és Báródon, de a Szilágy megyei Magyarpatakon is tanított. Legtöbb helyen iskolaigazgató volt, s mivel midig is magyarnak érezte magát, Bérczire magyarosította a nevét. 1946. március 6-án került Nagyiratosra, ugyancsak iskolaigazgatóként, ahonnan 1949. október 6-án a Magyar Párt kérésére áthelyezték Kisiratosra, ahol akkor 2800 lélek élt, ráadásul magyar iskolaközpontként működött. Mivel csak maga kapott jogot VII. osztályos iskola vezetésére, Nagyiratos, Szentpál, Sofronya és Kürtös magyar diákjainak egy része 5 évig Kisratoson tanult az V., VI.  és VII. osztályban. Amikor Kisiratosra került, a 100-120 diákkal működő 4 tantermes iskola épülete gyalázatos állapotban volt, a tető 22 helyen becsorgott. Mivel javításokra nem volt pénz, nagy hévvel átott hozzá az iskolán belüli közművelődési élet megszervezéséhez. Kántortanító lévén, jó zenei hallása volt, kiválóan orgonált, a diákoknak számos előadást, táncot tanított be, amelyeket rendszeresen előadtak.  Olyan tanév is volt, amikor a diákokkal 13 helyen léptek fel, a közönségtől aprópénzt gyűjtöttek belépti díjként, ami viszont a sok kicsi, sokra megy alapon nagyon jól jött a kisiratosi iskola épületének a javításakor, további 3 osztályteremnek egy nagy teremnek a kettéválasztásból, illetve a tanítói lakásból történt kialakításakor. A gyermeklétszám is szaporodott, a környező települések magyar diákjaira is gondolni kellett, ezért egy teremben bentlakást rendeztek be a szentpáli, a mácsai, a kürtösi, valamint a nagyiratosi diákok számára, akik legtöbben 29-en laktak itt. Akkoriban több mint 180 diákja volt az iskolának, maga kántorként is dolgozott, ingyen. Szabad idejében, ha volt olyan, rengeteget festett, noha senkitől nem tanulta. A kisiratosi templom szentképeinek a test részét maga festette, csak az arcvonások elkészítése jutott a művésznek.

A hosszú élet titka?

Bérczi Ferenc erre is logikus válaszokkal szolgál: az örökölt hajlamokra nem panaszkodhat, hiszen az apja 86 évet élt, noha 32 évig bányában dolgozott. Maga soha nem volt iszákos, főként tömény italt nem fogyasztott. Kivételt képezett 5 év az életéből, amikor 1955-ben jutányos áron telket kapott Kisiratos tanácsától. Helybeli mesterekkel hozzáfogtak a vályogvetéshez, amikor összegyűlt valamennyi pénze, az építéshez. Ami nagyjából 5 évig tartott, a mestereknek viszont a munkanap végén illett pálinkát adni, amit a gazdának is meg kellett kóstolnia. De tudta: töményből csak mérsékelten szabad fogyasztani. Ez a mérsékletesség kísérte végig egész életén, hiszen soha nem dúskáltak a javakban, soha nem válogatott az ételekben, a káros szenvedélyek is távol álltak tőle. Mindig rendszeresen étkezett, s amikor már saját kertes háza volt Kisiratoson, a szőlőterméséből rendszeresen fogyasztott bort, és természetesen, rengeteget dolgozott. Ma is dolgozik, ha teheti. Szép időben állandóan a kertben szorgoskodik, mert szüksége van a mozgásra. 1936 óta aranyérrel küszködik, ami az utóbbi években egyre jobban fáj, zavarja. 4 évvel ezelőtt az amúgy is gyenge látása teljesen megromlott, nem lát olvasni, ráadásul gyakran fájnak, könnyeznek a szemei.

Manapság Aradon a legkisebbik lányánál, Erzsébetnél él, további két lánya közül egyik Aradon, a másik Kolozsváron lakik, nagyon örvend, ha ők vagy az 5 unokája közül valamelyik meglátogatja.

Az asztalán vastag kötetet képeznek a 42 évi oktató, nevelő, illetve közösségszervező munkája elismeréseként kapott, köztük a Márki Sándor Érdemoklevél és a 2008-ban kiérdemelt, Kisiratos Díszpolgára oklevél.

Maga azonban úgy érzi, hosszú szolgálata, élete során nem tett semmi rendkívülit, csak megpróbált a józan életmód, illetve a kántortanító iránt megnyilvánuló nevelő, közösségépítő, kultúraszervező vezéregyéniség magatartás követelményeinek megfelelni. Ami talán rajta kívül, csak nagyon kevés embernek sikerül.