Kedves ünneplő magyarok!

Március 15-ét húsz éve ünnepeljük szabadon. Számunkra, erdélyi magyarok számára, a rendszerváltás után természetes volt, hogy kitűzzük a magyar zászlót, és feltegyük a kokárdát, de éveknek kellett eltelnie, míg a román többség hozzászokott és elfogadta – vagy csupán hozzászokott – ahhoz, hogy nemzeti szimbólumainkat szabadon használjuk. 

Nekünk különösen fontos ez a nap, mert számunkra március 15-e nemcsak az 1848-as forradalom, hanem az 1989. utáni közös és folyamatos szabadságharcunk ünnepe is.

Idén március 15-én, Székelyföldön, Közép-erdélyben, Partiumban, bárhol ahol magyar ember él ebben az országban, büszkén lépünk ki a közösségi térbe, és emlékezünk a márciusi ifjakra, a magyar szabadságharc hőseire. Ma már legnagyobb természetességgel ünnepelünk, de hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy ez nem volt mindig így. 1990 márciusában egyetlen magyar felirat lángba borította Marosvásárhelyt. A fekete március is része a mi szabadságharcunknak. Ma már jogunk van magyarnak lenni, magyarként érezni. Jogunk van ünnepelni.

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a magyarságnak az 1848-49-es szabadságharc és a reformkor volt a legnagyobb közösségi teljesítménye. Ez a modern nemzetté válás folyamata is volt egyben, amely szabadságszeretetből, szilárd értékekből és abból a reményből táplálkozott, hogy egyénnek és közösségnek joga van a szabad élethez, a szabad identitásválasztáshoz és a fejlődéshez. Ez volt a magyar nemzet egyik legnagyobb közös vállalkozása.

Nekünk, erdélyi magyaroknak most is szükségünk van olyan közös célkora, amelyek összefogják és mozgósítják a közösséget. Olyan közös célokra, amelyek megerősítik, és cselekvésre késztetik a nemzetet. Szükség van olyan közös célokra, amelyek a reményt éltetik, és ébren tartják mindannyiunk lelkében. Az 1848-49-es forradalom a szabadság és a remény forradalma volt. A szabdság és a remény kovácsolta szövetségbe a magyarokat. A szabadságharcot ugyan leverték, de szabadságszeretetünket elpusztítani soha senki nem tudta, a reményt elvenni tőlünk soha senki nem tudta.

A márciusi forradalom példamutató volt a szomszéd népeknek is. Számunkra viszont erőt és reményt adott, és olyan tanulságokkal járt, amelyeket azóta sem feledtünk. A legfontosabb, hogy közösségi célok elérésében elsősorban magunkra számíthatunk. A mi küzdelmeinket mások helyettünk nem fogják megvívni, a ránk váró munkát mások helyettünk nem fogják elvégezni.

Sokszor engedjük, hogy a napi nehézségek, gondok, megpróbáltatások elhomályosítsák az ünnepet. De ilyenkor mindig eszünkbe kell jusson, hogy van remény, van, amiért harcolni, van, amiért dolgozni, van, amiért ünnepelni. 

A márciusi ifjakhoz hasonlóan, nekünk is a jövőbe kell néznünk. Nemzeti identitásunkért folytatott harc csak összefogással, tisztánlátással és célkövető magatartással lesz eredményes. Ehhez minden magyar emberre szükség van. Az idősekre, akiktől nemzeti történelmünket, hagyományaink tiszteletét tanulhatjuk meg, a felnőttekre és fiatalokra, akik életerejükkel táplálják közösségünket és a gyerekekre, akik a magyar jövőt biztosítják a szülőföldön.  Csak így lesz erős közösség az erdélyi magyar közösség.  Csak így tudjuk közösen megszabni azt az irányt, amely a múltból jön, és a jövőbe vezet.

Ünnepkor is együtt kell lennünk, úgy ahogy a gondban is számítunk egymásra. Méltósággal ünnepeljük a reményt és a szabadságot idén is, emlékezzünk a márciusi ifjakra, a magyar és a világszabadság hirdetőire. Engedjük be életünkbe március 15-ét, legyünk büszkék a szabadságharc szellemére. Legyünk ma mindannyian büszke magyarok!