60 éves fennállását ünnepli az Akadémiai Kórus

Rendkívüli koncertre készül az Aradi Állami Filharmónia Akadémiai Kórusa, most ünnepli ugyanis megalakulásának 60. évfordulóját. A  jubileumi estre vasárnap kerül sor, a közönség Carl Orff Carmina Buranáját élvezheti Dorin Frandeşkarmester vezénylésével, a kórust Robert Daniel Rădoiaş vezeti.

A jelentős zenehagyománnyal rendelkező Akadémiai Kórus egyébként nagy múltra és hullámzó időszakokra tekint vissza. Robert Daniel Rădoiaş jelenlegi kórusvezető szerint maga az énekkar a filharmónia szimfonikus zenekarának megalakulása után, mintegy szükségszerűen1950-ben állt össze, akkor még önkéntesekből, Adrian Demian tanár kezdeményezésére. Intézményesítésére 1954-ben kerül sor. Az évek során az énekkarnak olyan mentorai voltak, mint Kurt Mild (Demian után), Anatol Goreaev, Paul Paradenco, Iovan Miclea, Didu Marian vagy Doru Şerban, később külföldi kórusvezetők is csatlakoztak az aradi énekkarhoz – Kenneth Tucker (AEÁ), Tido Fejan (Fr), Ethan Sperry (AEÁ), Jeffrey Bernstein (AEÁ), Sofi Jeannin (Anglia) és mások. Rövid ideig az énekkar élén fiatal kórusvezetőket is láthattak az aradiak, mint például Szász Tamást, Vladimir Popeant vagy Dorin Cherejit. A 2007-es évtől kezdve Robert Daniel Rădoiaș foglalkozik az utóbbi időben igencsak megfogyatkozott kórussal. 

A szimfonikus zenekarral együtt mindkét formációt állandó fejlődés jellemezte a hazai, majd nemzetközi repertoár változatossága, de a külföldi vendégművészekkel való együttműködés tekintetében is. Az ország határain túl is koncerteznek, Hollandiában, Lengyelországban, Németországban, Svájcban, Olaszországban, Magyarországon, Spanyolországban, Ausztriában és az Egyesült Államokban is öregbítették az általuk képviselt kulturális intézmény hírnevét.

Az énekkar megalakulásának már első éveiben igyekezett univerzális zenei gyöngyszemeket műsorra vinni, 1958-ban például az aradiak előadásában csendült fel először az országban a Carmina Burana. Országos premierként tűzték műsorra a kezdeti években többek között Ralph Vaughan Williams Dona Nobis Pacem, Antonín Dvořák Te Deum, Francis Poulenc Gloria, Ildebrando Pizzetti Requiem c. darabját. Az Aradi Filharmóniában akkoriban gazdag kamaratevékenységet fejtettek ki a Kultúrpalota nagytermében, melyről tudni kell, hogy akusztika szempontjából Európa legjobb koncerttermeivel is felveszi a versenyt.

Az Akadémiai Kórus alapjait elhelyező Adrian Demian már nem él, lánya, Silvia Demian zenetanárnő (az Aradi Sabin Drăgoi Művészeti Líceum egykori igazgatója) azonban sokat tudna mesélni az énekkar előtti és kezdeti időszakról. „A reneszánsz kor volt a kórusművészet fénykora. Az emberek óriási hangsúlyt fektettek abban az időben a kóruséneklésre. Nagy volt az érdeklődés ez irányban, több időt is szenteltek ezen tevékenységekre.” Demian tanárnő szerint az édesapja ösztönzésére megalakult kórus tagjai az első három évben önkéntesként jártak be énekelni a filharmóniába. Munkájukért semmiféle juttatást nem kaptak, a zene, az éneklés szeretete tartotta össze őket. Ilyen körülmények között 1950-ben előadni Beethoven IX. Szimfóniáját (Nicolae Brânzeu vezényletével) óriási dolognak számított. Akkor közel nyolcvan tagot számlált a kórus. Az akkor még hétszáz (!) ülőhelyes teremben – azóta sem sikerült megfelelőekkel helyettesíteni az egykori gyönyörű bíborszínű bársonyszékeket – teltház fogadta a művészeket. „Nem számított, hogy az ember hány órakor jön ki a munkából, vagy hogy milyen fáradt. A kórustagok útja egyenesen a filharmóniába vezetett, ahol teljes odaadással, rendkívüli fegyelem és komolyság mellett vágtak bele a próbákba. Annak idején hetente játszottak kamarazenét, ebből a célból négy zenetanár foglalkozott a kórussal és a szimfonikus zenekarral” – emlékszik vissza Demian tanárnő, aki az aranyhoz hasonlította a kórust, melynek fényét állandóan csiszolni kell, nehogy elhalványuljon a sok megpróbáltatástól. A mai nehéz időszakban, amikor a filharmónia művészei komoly (főként politikai) viszályok és feszültségek közepette kénytelenek helytállni, talán ezt kellene tudatosítaniuk azoknak, akik ezért az intézményért és általában egy város kulturális életéért felelnek.

A 90 éves Máté Edith egyike azoknak, akikkel annak idején elindult az énekkar története. A hölgy egyedül él aradi tömbházlakásában, és meghatottan emlékszik vissza a régi szép időkre. Az egész életét a kórus, a zene, a színpad töltötte ki. 1953-ban került az Akadémiai Kórusba, amikor még Nicolae Boboc volt a Filharmónia igazgatója. Edithnek nagyon jó hangja volt, szeretett énekelni. Két évig önkéntes alapon járt be a kultúrpalotába, az egykori Teba textilgyár munkásaként. „Szólistaként nagyon sok operaszerepet kaptam, kezdve A denevérrel, melyben én voltam Orlovszki. Utána jött a Cigányszerelem, ahol az Ilona grófnő szerepét játszottam, majd később Mozart Cosi fan tutte-ja. Nagyon erős volt a kórus, körülbelül hetvenen voltunk akkoriban. Mára feleannyian maradtak. Nagyon sok neves karmesterrel dolgoztunk együtt, köztük a híres nagyváradi Aczél Ervinnel is. Nagyon szerettem játszani, énekelni. A terem mindig tömve volt” – mesélte könnyes szemmel Edith, aki végül a filharmóniából ment nyugdíjba. Sőt, nyugalomba vonulása után visszahívták és még 73 éves koráig hűséges tagja volt a kórusnak, mellyel az országos meghívások mellett külföldi turnékon is részt vett.

„Jaj annak a nemzetnek, amely nem táplálja a szellemiséget!”

Pataki Károly az Akadémiai Kórus oszlopos tagja. Zenei tehetségét édesapjától örökölte, aki templomi kórusban szólistaként énekelt. Büszke is rá, hogy most, a központi katolikus templom kórusában (ahol szintén tevékenykedik) édesapja egykori ülőhelyét foglalhatja el. Pályafutását zenetanárként kezdte, mikor kihelyezték Dorohoiba, majd a sors úgy hozta, hogy 1985-ben sikerült bekerülnie az Aradi Filharmónia kórusába. Ez volt az az időszak, amikor a kórus anyagi helyzete kezdett javulni. Addig ugyanis a kórustagok fél normával kényszerültek dolgozni. A rendszerváltás előtti években nagyon oda kellett figyelni bizonyos, főként istenes szövegekre – emlékszik vissza Pataki Károly, akinek még most is elevenen él az emlékezetében 1988 ősze, amikor a kitűnő tanár és karmester, Doru Şerban vezetésével a kórus egy nagyszabású karácsonyi (kolinda) koncertre készült. És bár a kórustagok úgy tudták, hogy nem lesz szabad elénekelni a karácsonyi Stille Nacht-ot, végül mégis engedélyt kaptak rá az akkori párttitkártól. „Az országban az első filharmónia kórus voltunk, mely előadhatta ezt a darabot. Most is emlékszem, hogy dobogott a szívünk, mikor színpadra léptünk. Lehetett érezni, hogy milyen odaadással, lelkülettel énekelték kollégáim ezt a zenei gyöngyszemet, tulajdonképpen azoknak (gondolok itt az akkori politikumra), akik ezt meg se érdemelték. Mint a fürtök, úgy csüngtek a nézők akkor az emeleteken és szívták magukba azt a szellemiséget, amit egyébként abban az időben, máshonnan nem kaphattak meg”.

Károly könnyes szemmel emlékszik vissza a rendszerváltás utáni időszakra is, amikor tudatosult bennük, hogy ezután bármit elénekelhetnek a színpadon.  Ezt a fantasztikus változást átélni leírhatatlan érzés volt. Egy egészen új időszak kezdődött akkor a kórus életében, végre az ún. misekoncerteket is műsorra tűzhették. Lassan elkezdték újjáéleszteni a 70-es években megalapozott, majd a kommunizmussal megszakított kulturális kapcsolatokat a határon túli (magyarországi, volt jugoszláviai) kulturális intézményekkel, majd elkezdődtek a külföldi turnék is. Színvonalas koncertjeik által mind a kórus, mind pedig a szimfonikus zenekar hozzájárult a város kulturális hírnevének öregbítéséhez.

Az elkövetkező években a kórus állandó változáson ment keresztül. Az idős generáció eltávozott és bár jött fiatal utánpótlás a nagy zenei hagyományú megyékből (pl. a temesvári konzervatóriumból), az intézmény életét újra kezdték beárnyékolni az anyagi nehézségek és a politikai döntések. Ha nem is szeretnénk elrontani a jubileumi ünneplést, azt nem lehet és nem is szabad véka alá rejteni, hogy az Akadémiai Kórus jelenleg komoly válságban van. Állandó viták és feszültségek jellemzik a kórustagok és a vezetőség közötti kapcsolatot, az előadóművészeknek ugyanakkor hatalmas megterhelést jelent, hogy a szükségesnél jóval kisebb létszámmal kénytelenek előadni egy-egy zeneművett. A kórust értékes fiatalok hagyják el jobb megélhetés és megbecsülés (!) reményében, az állások befagyasztásával pedig nem is álmodnak utánpótlásról.

A művészeknek leginkább azon személyek hozzáállása fáj, akik felelősséggel tartoznak a nemzeti kultúra iránt. „Jaj annak a nemzetnek, annak az országnak, amely nem táplálja a szellemiséget! Ha racionálisabb lennénk, talán nem lennék annyira bizakodó. De, ha még önmagamat is meghazudtolom, optimista akarok lenni! És ezért szeretnék valamivel hozzájárulni a fiatalok optimizmusához. Gondolok itt azokra, akik az utóbbi hónapban mentek el tőlünk. Nem lettek kidobva, de elmentek, szinte azt sugallva, hogy süllyed a hajó! Amiről nálunk már jó pár éve beszélnek. Én nagyon remélem, hogy jönnek olyan felelős, öntudatos emberek, akik ilyen vagy amolyan formában nagyobb hangsúlyt fognak helyezni a lélek táplálására” – fogalmazta meg talán a legjobban a filharmónia jelenlegi helyzetét Pataki.