A Kaláka és Kányádi, avagy fordítva

Kedden este, április 18-án az Aradi Kamaraszínház jóvoltából nagyszerű élménynek lehettünk részesei. Az anyaországi Kaláka együttes az erdélyi származású (élete vége felé az anyaországba települt) kiemelkedő költőnek, Kányádi Sándornak (1929–2018) szentelt műsorral kedveskedett az aradi közönségnek. A „kedveskedett” jelző amolyan eufemizmusnak tűnhet, ami (általában) megszépíti a valóságot. Ezúttal azonban nem: egy kiváló költő nagyszerű, megragadó bemutatása volt.

Elöljáróban: Kányádinak és a Kalákának régi, őszinte csodálója vagyok.

Kányádinak azóta, amikor (kolozsvári egyetemistaként) egy hétvégi délutánon a kezembe került verseskötete. Annyira belemerültem (bár nem mondanám magam végletes versrajongónak), hogy az akkor fontosnak ítélt találkámat is lekéstem, bár a pontossághoz mai napi ragaszkodom.

No és a Kaláka.

Kétszeres Kossuth- és Prima Primissima díjas magyar együttes, 1969-ban alakult Budapesten. De nem a díjai miatt szeretem, hanem azért, mert tetszik, és kiválónak érzem.

Ki érti ma a kaláka kifejezést, amely még száz, talán hatvan-hetven éve közismert volt?

A kaláka „közös munka”, amelyben valamely cél – például házépítés – érdekében az egy közösségbe tartozó emberek összefogtak, „ma én segítek neked, holnap te nekem” alapon. Az emberi szolidaritás, jótékony együttműködés kitűnő példája volt.

Ha mondanák, sem hinném, hogy az alapításkor, több mint fél évszázada, az együttest létrehozó Gryllus testvérek – Dániel és Vilmos – ne lettek volna tisztában a szó jelentésével.

Ők azóta is maradtak – ma már őszen, ritkás hajjal, ám óriási  művészi tapasztalattal gazdagon állnak számos, általuk bejárt ország közönsége elé szívet-lelket melengető zenéjükkel. A többi tag az idők során cserélődött, elvégre jó fél évszázadról beszélünk. A Kaláka azonban azóta a magyar zenei élet egyik meghatározó formációja, az eltávozottak helyébe mindig nagyszerű zenészek léptek.

***

Aradon a Kaláka legutóbb tavaly decemberben járt, nagy bánatomra akkor nem láthattam. Most egy Kányádi-versműsorral lépett fel.

De ezúttal nem egyedül – bár műsora minden bizonnyal anélkül is élmény lett volna –, hanem egy nagyszerű kolozsvári színésszel, Bogdán Zsolttal kiegészülve, aki Kányádi-verseket  mondott (szavalt? előadott?). Kiválóan.

Aki színész, gondolják sokan, az verset is tud (jól) mondani. Szerintem sajnos nem biztosan. Verset jól mondani tán még egy színpadi szerep megformálásánál is nehezebb. Sajnálom, hogy nem láttam Bogdán Zsoltot „klasszikus” színházi produkciókban – szerintem azokban is kiváló. Viszont volt alkalmunk őt tavaly, nyár elején, Aradon egy versesten látni.

E sorok írójának volt szerencséje az erdélyi Kovács Györgyöt, Banner Zoltánt, Varga Vilmost, a kiváló (férfi) versmondókat élőben – az elsőt ugyan csak lemezről – hallani. Nos, a Kaláka–Kányádi-műsorban az egészen nagyszerű, verseket is megzenésítő zenei együttes és a kitűnő prózai színész nagyon egymásra talált, amiből kivételes színházi produkció és élmény született. Köszönjük.

Gryllus Vilmostól hallottuk Aradon: ez volt a Kárpát-medencében a 36., vagy 37. Kányádi-előadásuk.

Az aradi előadás egyetlen „hibája” az volt, hogy a Kaláka felszólította a közönséget: időmegtakarítás, meg a produkció folyamatossága érdekében ne (!) tapsoljon minden műsorszám után. Nem volt könnyű betartani.

A végén felcsattanó hosszas vastaps remélhetőleg kárpótolta valamelyest a fellépőket, s a közönség is kiengedhette magából az előadás közben felgyűlt feszültséget.