A kutatás és az írás „ördöge”

Nem mindig hálás feladat kollégáról írni. Különösen akkor, amikor egy nappal korábban, a temesvári „ősbemutatón” szinte minden elhangzott róla, ami fontos egy rendkívül gazdag életpálya és egy tiszteletre méltó életkor kapcsán.Engedtessék meg nekem akkor egy rendhagyó, elfogultságtól sem mentes „nyitány.”1964 őszén ismertem meg a Szekernyés házaspárt. Egyetem utáni első munkahelyünkön, a nagyiratosi iskolában. Csupán annyit tudtam róluk, hogy János kinevezése ide szólt, neje pedig némi utánajárás és kilincselés után került a határ menti falu tanintézetébe. Jó kollégák, közvetlen, nyílt emberek voltak.Sajnos rövid ideig tartott ez a kapcsolat. A következő tanévben János, a tanügyből kilépve, már a temesvári napilapnál dolgozott. Itt kezdte el azt a hosszú lélegzetű és állandóan új „színekkel” gyarapodó kutatómunkát, mely hol összeolvadt az újságírással, hol ezzel párhuzamosan a város múltjának, szellemi hagyományainak, sajátos temesközi életének és kultúrájának aprólékos feltérképezésében és publikálásában, kötetek tucatjaiban öltött testet.De, mint kiderült, a gyökerek mélyebbek voltak, és még az egyetemi évek alatt, egykori mentorainak (elsősorban Balogh Edgár professzornak) köszönhetően, a helytörténet iránti érdeklődés felé sodorták a fiatalembert.A múlt tehát közel hat évtized. No igen, eddig szép és jó. És a család? Hiszen aligha mondok újat azzal, hogy a művelődéstörténet, a helytörténet teljes embert igényel, és akinek másra is futja az idejéből és az erejéből, annak számos kvalitása mellett a szerencsés párválasztás is erénye kell, hogy legyen.Szekernyéséknél minden adott volt. Feleségét, Irént nem kellett a háttérben keresni, amint ahogy az ismert szólás tartja, miszerint a sikeres férfiak mögött mindig ott a társ, a feleség. Irénke maga is e szenvedély megszállottja a szó legnemesebb értelmében. Tanár, újságíró, volt színházi irodalmi titkár. És nem utolsósorban a biztos családi háttér kialakítója és őrzője.János eközben  a temesvári mellett a szép emlékű kulturális szemle, A Hét munkatársa, de írásai, kritikái szinte minden hazai magyar kiadványban megtalálhatók. Fordít, előszavakat ír, szerkeszt, képzőművészeti kritikákat ír, és kiállításokat nyit meg. Merthogy közben 16(!) évig a Temesvári Képzőművészek Szövetségének az elnöke, miután korábban a helyi magyar színház vezetésében menedzseri tapasztalatokat is szerzett. Talán az Emlékkönyv legértékesebb része ez a hatalmas forrásanyag.A kalotaszegi Kajántóról Kolozsváron át fiatalon a Temesközbe került művelődéstörténész munkabírására csak céloztak a 80. születésnapjára Emlékkötetet összeállító barátai – Szabó Zsolt, a Művelődés egykori főszerkesztője, Bodó Barna és Borsi-Kálmán Béla – ezzel igazi meglepetést szerezve az ünnepeltnek.Szekernyés János, túl a nyolcadik évtizedén, ma is a szokott iramban dolgozik. Fáradhatatlan. Ahogy maga mondta a Csiky Gergely Főgimnázium könyvtárában megtartott rendhagyó könyvbemutatón, az „írás ördöge” munkálkodik benne. A Heti Új Szó hasábjain 28 éve rendszeresen napvilágot látó Temesvár kövei sorozatából immár közel 700 írás jelent meg. Ez a maga nemében egyedülálló publicisztikai teljesítmény. Talán a Guinness Rekordok Könyvében is helye lenne.A temesvárit másnap, azaz múlt csütörtökön követő aradi bemutatón a szerkesztők közül jelenlévő Szabó Zsolt és dr. Bodó Barna egyetemi docens méltatták Szekernyés János, a „hely tudósa” érdemeit, majd maga az ünnepelt foglalta össze szellemesen, hogyan lett a Bánság múltjának szenvedélyes kutatója. Végezetül dedikálta a többek között Kett Groza János és Kocsis Rudolf aradi képzőművészek illusztrációival díszített kötetet, amely átfogó képet nyújt Szekernyés János munkásságáról.Mi mást kívánhatnék kortársamnak és kollégámnak?„Az írás és a közlés ördöge” még sokáig késztesse arra, amire feltette az életének javát: az anyanyelv és a szellemi örökség ápolására.