„Az első színpadi pofont a saját férjemtől kaptam”

Fall Ilona temesvári színművész, előadóművész, rádiós újságíró, akit minden kollégája, ismerőse, tisztelője nemes egyszerűséggel csak Babucinak szólít, idén januárban ünnepelte 85. születésnapját. A művésznő, aki megélt egy világháborút, egy impériumváltást, két rendszerváltást, a sepsiszentgyörgyi, a brassói és a temesvári színtársulat tagjaként számtalan emlékezetes alakítása volt, népszerű előadóművészként bejárta a fél világot, immár több mint 35 esztendeje a Temesvári Rádió magyar adásának alapító munkatársa, és nyugdíjasként ma is bedolgozik a rádiónak. Fall Ilona, akit a temesvári közönség Babuciként örökre a szívébe zárt, az alábbiakban egy sikerekben gazdag életpálya emlékezetes pillanatait eleveníti fel a Nyugati Jelen olvasói számára.

– Pályafutásom kezdetéről, az egész pályafutásomról csak szépeket és jókat tudok mondani – nyilatkozta lapunknak Fall Ilona. – Engem a Jóisten a markába teremtett, mert annyi minden széppel-jóval megáldott, amit egész életemben ki tudtam használni, érvényesíteni. Mindig körülvettek olyan emberek, akik értékeltek, becsültek, szerettek, ez jellemzi az egész pályafutásomat.

A Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színháznál kezdtem, Kovács Dezső volt az igazgató, Völgyesy András volt a főrendező. Tekintettel arra, hogy én voltam a legfiatalabb színész, amennyi kölyök-, fiúcska-, gyermekszerep volt, azt mind rám osztották. Az első színpadi pofont a saját férjemtől, Péterfy Lajostól kaptam, mert egy darabban ő játszotta az apukámat, és én voltam a lánya, aki meg akartam őt győzni, hogy lépjen be a kollektív gazdaságba... Sok darabban játszottunk együtt, Péterfy Lajos egy rendkívül nagy tehetségű, jó színész volt, aki mindig ott állt a fiatalok mellett. Nem volt önző, ha bárki kezdő került vele a színpadra, azon volt, hogy segítse érvényesülni maga mellett.

– Hogyan indult a színészi pályával párhuzamosan kibontakozó énekesi karrierje?

– Én soha nem énekeltem, sem otthon, sem társaságban Őszintén szólva, nem is tudtam, hogy tudok-e énekelni. Zeneiskolába jártam, zenei képzettségem volt, csellóztam, zongoráztam, de soha nem énekeltem. Akkoriban a sepsiszentgyörgyi színháznak az igazgatója már Dukász Anna volt, aki valamiért megharagudott rám és nem fogadta a köszönésemet. Amikor a színpadon voltunk, hibátlanul mellettem volt, de utána mintha nem is léteztem volna. Egyik este odajött hozzám, és azt mondta: kibékülök veled, de meg kell menteni az előadást. Mondtam, jó, de mit kell csinálni? Énekelni! Ettől úgy megijedtem, mondtam neki, életembe nem énekeltem semmit. Sepregetés közben biztosan te is dúdolsz valamit – ez volt a válasz. 

Zajzonba mentünk kiszállni, megtanultam a dalt, felmentem a színpadra, de azt sem tudtam, a mikrofonnal mit kell csinálni, a hangosító kapta ki a kezemből, nehogy elejtsem. Amikor lejöttem a színpadról, Dukász Anna azt mondta: ezután énekelni fogsz. Ezután, amikor el kellett két hangot nyávogni, azt biztosan én kellett csináljam. Így indult el az énekesi karrierem...

Dukász Anna egy rendkívüli igazgatója volt a szentgyörgyi színháznak, fantasztikus színésznő, aki rengeteget segítette a fiatalokat. Amikor rájöttem, hogy nekem mindenképpen énekelni kell, azt mondtam, hogy alakítsam ki a saját stílusomat. Soha nem az énekhangommal akartam érvényesülni, hanem azt néztem, hogy mi van a dal szövegében, és a szöveget színésznőként próbáltam előadni. 

– Hogyan került férjével, Péterfy Lajossal Temesvárra? 

– Először Sepsiszentgyörgyről áthívtak bennünket a Brassói Drámai Színházhoz, ahol szép szerepeket játszottunk el, és nagyon sokat tanultam ott, mert sok bukaresti rendező jött le Brassóba, és azoktól rengeteget lehetett tanulni. Amikor Dukász Anna visszacsábított bennünket Sepsiszentgyörgyre, az is egy gyönyörű periódus volt: rengeteg történelmi darabban játszottam: Gábor Áron feleségét, Jusztinát, Báthory feleségét, az Ahogy tetszikben a Phoebe szerepét alakítottam. Sok szép szerepet alakítottunk, de Brassóban laktunk, és közben ingáztunk vonattal vagy autóstoppal. Egy ilyen autóstoppos utazás alkalmával felvett minket Sinka Károly, aki a temesvári színház igazgatója volt. Amikor hallotta, hogy ingázunk Brassó és Szentgyörgy között, ő kérdezte meg, hogy nincs-e kedvünk Temesvárra jönni. Péterfyt ismerte a főiskoláról, tudta, hogy jó színész. Mondtuk, hogy gondolkozunk rajta, aztán végül így kerültünk 1978-ban Temesvárra. Péterfy már itt volt, én még játszottam Szentgyörgyön az ottani szerepeimet. Novemberben jöttem ide, és decemberben már játszottam a szilveszteri műsorban, meg a Lúdas Matyiban beugrottam kaszás lánynak. 37 éves voltam, amikor ide kerültünk és van egy vicces emlékem is ebből az időből: a Tündérlaki lányokban játszottam, és mondom a partneremnek, Rappert Karcsinak, hogy „Tegnap töltöttem a 16-ot”, és a színpadon közben mindig elfordítottam a fejem, hogy a közönség ne lássa: én már elég régen betöltöttem a 16-ot... Olyan szépen indult minden, jól éreztük magunkat és a mai napig jól érzem magam Temesváron. A temesvári színházra csak tisztelettel és szeretettel tudok gondolni!

– Sok emlékezetes alakítása volt, de a legnagyobb sikert talán a Mágnás Miska operettel aratták országszerte.

– A Mágnás Miska vagy 350 előadást ért meg,  azt hiszem ezt a csúcsot azóta sem döntötték meg a temesvári társulatnál. A Mágnás Miskával bejártuk az országot, akkoriban egy kiszállás úgy nézett ki, ha három hétre mentünk, az 21 nap alatt 42 előadást jelentett, és közben utaztunk is. Volt olyan színházi évad, hogy 340 előadásom volt, a fiataloknak, ha ma ezt elmondom, azt hiszik, hogy hazudok. És akkoriban a körülmények is mások voltak, mint manapság, mondok rá egy példát. Székelyudvarhelyen játszottuk a Mágnás Miskát, én voltam a Rolla, Sinka Károly volt a Baracs. Előadás közben elvették az áramot, teljes sötétség. Sinka bejött, és azt kérdezte: mit csinálunk. Döntse el, hisz ő az igazgató. Miután megtudtuk, hogy másfél órás áramszünet várható, kiment a sötétben a színpadra egy gyertyával a kezében, és azt mondta a közönségnek: az áramot kb. 1,5 óra múlva adják vissza, addig vagy maradnak, és mi megpróbáljuk valamivel szórakoztatni Önöket, vagy az előadás itt befejeződött. A közönség felordított, hogy „maradunk”! Énekeltünk, szavaltunk, meséltünk, nem tudom már, hogy miket nem csináltunk másfél órán keresztül, de mindenki csinált valamit, gyertya mellett, a közönség élvezte, és amikor megadták a villanyt, mi folytattuk szépen az előadást. Ezek kitörölhetetlen emlékek...

Volt egy emlékezetes beugrásom is: elmentünk Bukarestbe egy modern előadással. Egy román történelmi darab volt, amelyben Czegő Teri játszotta a főszerepet. A szállodában reggel 8-kor a szobánkba bekopogott Cseresnyés Ildikó, az ügyelő, és mondta: Babuci, Czegőt bevitték a kórházba, a szerepét te veszed át, most reggel 8 óra, 11-kor kezdődik az előadás... Péterfy meg sem mukkant mellettem, ő játszotta Cuza Vodát, Sinka talán Kogălniceanut alakította. Mondom, hogy én nem tudok semmit a szerepből, Ildikó azt feleli, hogy nem baj, megbeszéljük a zsűrivel, és példánnyal a kezedben csinálod! Ez egy versenyelőadás volt, és fontos volt, hogy bemutassuk, mert valami díjat reméltek. Ami megmaradt ebből, az annyi, hogy a szünetben bejött Koczka Gyuri, és mondja nekem: azt üzeni a zsűri, hogy gratulál, mert egyáltalán nem érződik, hogy te szöveggel a kezedben csinálod a szerepet...

– A rendszerváltás után kinyílt a világ, és Ön népszerű előadóművészként, ünnepelt dívaként körbeutazta a világot.

– Kétszer voltam Amerikában és Kanadában három-három hónapot, ahol szinte minden nagyvárosban megfordultam. Dallastól Los Angelesig, Hollywoodban, Miamiban, Seattle-ben, New-Yorkban léptem fel. Szinte mindenhol régi ismerősök fogadtak, a nyakamba ugrottak, mindenhol voltak Erdélyből elszármazottak. Zenés-verses műsorral, kabaréval, adventi műsorral jártuk a világot, nemcsak a tengeren túl, hanem Európában is: Svédországban, Németországban, Magyarországon léptünk fel. Svédországban egyszer adventi műsorral léptem fel, Kocsárdi Leventével, és egyszer a színházzal egy kabaréműsorral. Ezekről a turnékról azt szeretném elmesélni, hogy ha elmész Amerikába vagy Svédországba fellépni, az nem azt jelenti azt, hogy van öltöztetőnő, aki kivasalja a ruhádat és kellékes, aki berendezi a színpadot... Mi voltunk a mindenesek, bementünk korábban, berendeztük a színpadot, a jelmezünket rendbe szedtük, ezt mind nekünk kellett csinálni. Voltak furcsa tapasztalataink is: Dallasban például tettük a dolgunkat a színpadon és látom, hogy közben mindenki a nézőtéren a telefonját tartja a kezében. A búbánat tudta, hogy miről van szó, utólag tudtam meg, hogy a közönség az otthonmaradottaknak közvetítette az előadást...

– Fall Ilonát, a népszerű énekesnőt évről évre zsűrizni is meghívják Újszentesre, az Őszirózsa Országos Népdalvetélkedőre.

– Amikor ezt Dénes Ildikó kitalálta, egy iskolai vetélkedőnek indult, és talán csak mi ketten voltunk a zsűriben. Ebből nőtt ki egy országos magyar népdalvetélkedő, amit már sokszor el akartak Újszentestől „lopni”, azzal az indoklással, hogy máshol több a magyar. Ez igaz, de éppen azért érdemes itt tartani, mert itt kell fenntartani a magyarság érzését az emberekben, nem ott, ahol, sokan vannak magyarok. Szerencsére Dénes Ildikó sem hagyta, és a polgármesteri hivatal meg a megyei tanfelügyelőség is mellé állt. Ez is egy elismerés a számomra, még két évvel ezelőttig én voltam a zsűri elnöke, akkor átadtam Haáz Sándor karnagynak a stafétát, de a mai napig zsűritag, szerintük tiszteletbeli zsűrielnök vagyok. Az a megbecsülés, tisztelet és szeretet, amit az egész zsűritől kapok, az felbecsülhetetlen!

– 1989 decemberében Fall Ilona volt az első, aki magyarul megszólalt a Temesvári Rádióban. Hogyan történt ez?

– Amikor Ceaușescu elmenekült, akkor azt gondoltam, hogy meg kellene szólalni magyarul a helyi rádióban. Annyi elismerést, megbecsülést és szeretetet kaptam a nézőktől, hogy úgy éreztem: én vagyok az, aki meg kellene szólaljon magyarul a rádióban, mert elfogadnak, elhiszik nekem, amit mondok. Bementem a rádióhoz, akkor már ott voltak a régi rádiósok, és Bogdan Herzog (ma már nincsen közöttünk) tartotta kézben az egészet, aki a bukaresti rádió temesvári tudósítója volt, de ott volt Nica Ági is, akit a színházból ismertem. Herzog akkor elküldött azzal, hogy majd behívnak, ha majd szükség lesz rám. Másnap megszólalt a telefon, behívtak a rádióba. Ma is emlékszem rá, József Attila Thomas Mann üdvözlése c. versét szavaltam el és valami szövegeket is mondtam magyar nyelven. Utána Herzog megkérdezte: vállalnám-e, hogy vezessek egy magyar nyelvű adást? Mondom, hogy azt nem, mert diákkorom óta nem írtam újságcikket, de ott van Koczka György kollégám a színházból, aki irodalmi titkár volt, vele együtt csinálhatnánk. Az első rádióadások úgy néztek ki, hogy voltak hangfelvételeim a bukaresti tévében, azokat lekértük, és felhasználtuk a műsorban. Ha én voltam a szolgálatos, beszéltem, utána énekeltem egyet, megint szöveget mondtam, megint énekeltem. Amikor Koczka csinálta a műsort, ő mondta a szöveget, én énekeltem. Ez így ment hetekig, amig nem kaptunk zenei anyagot a magyarországi rádiósoktól... A legborzasztóbb az volt, hogy reggel 7-re be kellett menni a rádióhoz és még álmosan kellett valami okosat mondani. Színészként hozzá voltam szokva, hogy a próbák 10 órakor kezdődtek. Eleinte 10 perces volt a magyar adás, utána megnőtt 20 percesre és jóval később egy órásra. Minden élő adás volt, nem voltak eszközeink, hogy előre felvegyük a műsort. Az első rádióadások olyanok voltak, hogy mindenki előre leírta magának, amit mondani akart, hogy ne dadogjon élőben. Ha interjút készítettünk, az is élőben ment, mert nem volt, amivel felvenni. A rádióban az első riportermagnót én kaptam Magyarországról, azt használta mindenki... Akkoriban még megvolt az autóm, és egy munkanapom úgy nézett ki, hogy reggel autóval bementem a rádióhoz, tízre bementem a színházba, kettőre visszamentem a rádióhoz, hatra visszajöttem a színházba, ahol összetettem három széket és azon pihentem az előadásig. Ennek ellenére nem voltam soha fáradt, kimerült, örömmel, szeretettel boldogan csináltam a munkámat.

– 35 éve dolgozik a temesvári rádiónál és az Ön által szerkesztett zenés kívánságműsor azóta is népszerű. 

– Ezt én találtam ki, mert eleinte ketten voltunk Gyurival a rádió magyar adásánál, és hat napig két embernek kellett műsort csinálni, még a nyelvünk is kilógott. Lánykoromban az újvidéki rádiónak volt egy műsora, amelynek az volt a címe, hogy Szív küldi szívnek szívesen. Ezt nagy élvezettel hallgattuk, javasoltam, hogy vasárnaponként csináljunk mi is egy ilyen Szív küldi szívnek típusú műsort, ebből lett a vasárnapi jókívánság műsor... Eleinte mindent kellett csinálni, de miután felszaporodtunk, volt egy háztartási műsorom, egy egészségügyi rovatom, egy magyar nyelv rovatom, az Aradi Krónika, ahol annak idején Matekovitsék minden héten beszámoltak róla, hogy mi történik Aradon. Ahogy kezdtem megtanulni a rádiós szakmát, kezdtem tudni, hogy hol a Jóisten lába, mibe kell belekapaszkodni és hogyan lehet olyan műsort csinálni, hogy élvezzék is a hallgatók. A rádiós szakácskönyv műsorról van egy történetem. Utaztam a vonaton, és két hölgy beszélgetett: alig várom csütörtökön a rádióműsort, mert olyan jó ételrecepteket meg jó tanácsokat kapok a rádióból, mondja az egyik. Én vezettem ezt a műsort, olyan jólesett, olyan boldog voltam, olyan büszke lettem magamra, hogy csak na, ezek szerint van értelme annak, amit kitaláltam.

– Nyugdíjasként továbbra is szerkeszti a vasárnapi kívánságműsort és néhány esti zenés műsort. Miért?

– Nyugdíjas vagyok, de azt gondolom, hogy minden nyugdíjasnak kellene keresni valami olyan elfoglaltságot, amiért valamilyen felelősséggel tartozik. Ezért tartottam meg a rádiónál ezt a vasárnapi kívánságműsort, amihez nem kell futkosni, interjúkat készíteni, és csinálom a mai napig ingyen és bérmentve, ezért nem kapok fizetést. Ez nekem azt jelenti, hogy tartozom valahová, van egy fajta kötelezettségem, amit meg kell csináljak, nem nézhetem egész nap a tévét, kell valami egyébbel is foglalkozni, kell egy kicsit az agyamat tornásztassam. Javasolnám minden nyugdíjasnak, hogy gondolkozzon valami olyan elfoglaltságon, ami leköti, amit kötelező módon meg kell csinálnia. Akkor az ember nem érzi azt, hogy már kivonták a forgalomból és senki nem törődik vele.

– Ekkora élettapasztalattal, hogyan látja: jó irányba változik a világ a XXI. század elején vagy nem?

– Én úgy gondolom, hogy jó irányba fog változni, ha odafigyelünk, és ha az életünket nem a Tik-Tok irányítja, hanem mi és a környezetünk, akkor szükség van mindenre, mindenből valamit magunkévá tudunk tenni. Sokszor felszállok a villamosra, és azt látom, hogy mindenki a mobilját piszkálja, holott kinézhetne az ablakon és megláthatná, hogy virágoznak a fák vagy hullanak a levelek, a hó, vagy meglátnának egy kedves ismerőst. Ehhez képest semmit nem látnak, csak a mobiljukat bámulják, ahelyett hogy a szemüket, az eszüket, az érzékszerveiket használnák arra, hogy észrevegyék, mi történik körülöttük. Ha hagyjuk, hogy a technológia eluralkodjon rajtunk, akkor az nem jó.

– Tavaly azzal lepte meg a temesvári közönséget, hogy 84 esztendősen újból színpadra lépett.

– Az, hogy a kollégák a színházi világból a mai napig bíznak bennem, és hiszik, hogy a színpadon megállom a helyemet, olyan önbizalmat ad, amit kívánok mindenkinek. Tavaly megkeresett Kocsárdi Levente, az előadás rendezője és Simona Donici, aki az Arte Factum független társulat mindenese, hogy van A magánymonológok (Monoloagele solitudinii) című román nyelvű előadás, amelyben nekem szántak egy szerepet. Először azt mondtam, hogy nem vállalom, nyugdíjba mentem. Féltem attól is, hogy csalódást okozok a nézőknek, akik úgy emlékeznek rám, hogy valamikor kaptak tőlem valamit a színpadon. De ők nem hagyták magukat, addig győzködtek, amíg azt mondtam, próbáljuk meg, de ha úgy érzem, hogy nem megy, akkor abbahagyjuk. Én azóta is hálás vagyok mindkettőjüknek, hogy nem hagytak békén, mert eljátszottuk az előadást tavaly a román színházi fesztiválon, ahol nagyon sok külföldi kritikus volt. Egy angol kritikus írt kritikát rólam – ezt is nekik köszönhetem, hogy ez eljutott hozzám –, s azt írja, hogy tetszett az előadás, de az én alakításom volt a legnagyobb hatással rá. Amikor az ember 84 évesen kap egy ilyen kritikát, akkor körbetáncolja az asztalt!

– Élete során díjakkal és kitüntetésekkel ismerték el művészi és közösségi tevékenységét, legutóbb MÚRE-emlékoklevelet kapott 85. születésnapja alkalmából.

–Mindig igyekeztem részt venni a temesvári magyar közösség életében és tenni érte valamit, ezért kaptam néhány kitüntetést is, amelyekre nagyon büszke vagyok, köztük egy rangos állami kitüntetést az itteni magyar közösség érdekében kifejtett munkámért. Ahol azt mondták, hogy ott kellene legyek, fáradtságot nem ismerve mentem és csináltam, úgy érzem, hogy amit lehetett, azt megtettem!

– Kedves Babuci, kívánok további kitartást és jó egészséget értékteremtő és értékmentő munkádhoz!

(Fotók: Fall Ilona gyűjteményéből)