Bartókról őszintén – dzsesszesen

Bartók Béláról mindannyian tudjuk, hogy nagy magyar zeneszerző, nagy zongorista, hogy sok román és magyar népdalt dolgozott fel. Néhányat talán ismerünk is. De hogy többségünknél nem Bartók vezeti a zenei toplistát, az biztos. Legalábbis eddig így volt. A Sárik Péter Trió erdélyi koncertkörútja nyomán azonban előfordulhat, hogy sokaknál bekerül a kedvencek közé. Akár dzsesszes hangzásban! Hogy miért? Erről kérdeztük nagysikerű dévai koncertje után a Sárik Péter Trió vezetőjét, névadóját, aki már az előadás első perceiben beismerte: diákkorában csak csokoládés, fagylaltos megvesztegetés árán volt hajlandó Bartókot játszani.

 – Mi hozta az áttörést? – érdeklődtünk a koncert után.

– Az a jó nekünk, dzsessz-zenészeknek, hogy Bartók zenéje és a dzsessz nagyon-nagyon rokon. Ez pedig azért van, mert utóbbi sokat merített Bartók zenéjéből. Egyszerűen ő egy olyan zenei világot teremtett, amely modern volt, de közben ösztönös  is, pont mint a dzsessz. A népzenei gyökerek is közösek. Úgyhogy nekem ez az áttörés akkor történt, amikor elkezdtem dzsesszel foglalkozni. Akkor ismertem fel ezt a hasonlóságot, illetve egyre jobban tetszett Bartók zenéje, hiszen azt vettem észre, hogy ugyanazokat a zenei világokat járjuk a dzsesszben, mint ami Bartóknál szól. És ezt az ember fülének meg kell szoknia. Azért is mondtam el nagyon sokszor a koncerten, hogy nem baj az, ha valaki nem szereti első hallásra Bartókot, mert ez egy furcsa hasonlattal olyan, mint mikor életemben először ettem olívabogyót.  Hogy az milyen fura volt! És aztán az ember megszokja, és megszereti a mindenféle ízeket, amelyek előbb furcsák, aztán meg a sajátunknak érezzük. Most Bartók zenéjére ez nagyon igaz, és azért tartott nálam is hosszabban ez a folyamat.

– Erdélyben Bartóknak főleg népzenei feldolgozásait ismerjük. De ennél nyilván többet tett le az asztalra. Tanultuk, hogy nagy zeneszerző, nagy zongorista. Miben rejlik ez a nagyság?

–  Korszakos zseni volt. Nyugodtan lehet egy napon emlegetni Bachhal, Beethovennel, Mozarttal. Teljesen beleillik ebbe a sorba. Ráadásul, amit az említett zeneszerzők felépítettek, azt ő mind belevette a zenéjébe, s belevette a népzenéket is. Nemcsak a magyart, románt, hanem törököt, afrikait is. Zsenialitása révén ezt úgy tudta összegyúrni, hogy akárhol hangzik el a világon Bartók, mindenhol megfogja az embereket. Mert egyszerre van benne a klasszikus zene, a népzene, az ösztönösség és a tudatosság. Mi ezzel a műsorral nagyon sok helyen voltunk már a világon. Nagyon érdekes volt például, hogy Kazahsztánban meg Törökországban megőrült rá a közönség. Egyszerűen érezték ezt a vonalat, ezt a rokonságot. De ugyanez történik Németországban vagy Belgiumban vagy akárhol. Nyilván Magyarországon meg Romániában leginkább, mert ismerősek a dallamok. Úgyhogy ő egy hatalmas nagy zseni volt, és a zsenialitása az, ami eredményezi ezt a fajta reakciót, amit kivált a zenéje az emberekből. És valahogy ő el is varrta a szálakat. Bartók után is vannak modern zeneszerzők, de többségük már matematikailag fogalmazza meg a zenét, ami egy halandó ember számára gyakorlatilag szinte élvezhetetlen.

– Többször is elhangzott koncert közben, hogy lazuljunk el, élvezzük a zenét. Próbáljuk emberi valójában megismerni, megérteni Bartókot. Milyen kellene hogy legyen a mai zeneoktatás, ahhoz, hogy ez a közelség, közvetlenség általánosabbá váljon? 

– Nem is annyira az oktatással kezdeném, mint a koncertekkel. Nagyon jó az, hogy egyre több klasszikus zenész, karmester és zenekar ismeri fel, hogy nagyon kell nekünk a közönség. Volt vagy van egy olyan káros viselkedés, amit sok klasszikus és sok dzsessz­zenész is művel. Amikor egy kicsit felülről viselkedik a közönséggel, hiszen ő művész. A művészurak felmennek a színpadra, és megmutatják a nagy művészetüket a halandó embereknek. Ez a lehető legrosszabb dolog, hiszen a zene az embereknek szól. Eljátszhatunk mi magunknak, de ha nem jut el a közönséghez, semmit nem ér. Ez egy közös játék volt ma is. Tehát az a megoldás, hogy nyitni kell a közönség felé. Természetesen egy klasszikus zenész nem teheti meg azt, mint mi, hogy folyamatosan végigbeszéli a koncertet, és tapsoltat és énekeltet, de már a hozzáállás is, ha a közönség úgy érzi, hogy be van avatva, és nem kívülállóként, mint egy múzeumban nézegeti a festményeket, az már segít. És nyilván így van az oktatásban is. Nem kell mást oktatni, csak egyszerűen másképp. Hány olyan történetet ismerünk – én legalább százat hallottam –, hogy ők bizony tanultak zenét, de aztán jött a Marika néni meg a Józsi bácsi, aki vagy vonalzóval vagy tollal rávert a kezére, és aztán a kislány vagy a  kisfiú hazament, és soha többet nem ment vissza a zeneiskolába. Szerintem a hozzáállás nagyon fontos. 

– A dzsessz elég szabad műfaj, sokfelé el lehet kalandozni. Bartók kapcsán is visszamentek néha mélyen a népi gyökerekhez, de a stinges hangzás is belefért az estébe. Mi az a határ, ameddig el lehet menni? Hogy amit hallunk, annak még köze legyen Bartók világához...

– Nagyon fontos az alázat, amikor hozzányúl az ember egy ilyen anyaghoz. Bartók előtt Beethoven-lemezt csináltunk, és akkor éreztem meg ennek a súlyát. Egy ilyen feldolgozáslemez úgy készül – most csak a Bartókot mesélem –, hogy meghallgattam Bartók összes szerzeményét. Mindent. Legalább egyszer végighallgatom, és ahol azt érzem, hogy abból mi tudunk valami értelmeset csinálni, azt feljegyzem, elteszem egy mappába. Nagyon fontos, hogy csak olyan darabhoz szabad hozzányúlni, amihez hozzá tudunk adni valamit, amitől több, vagy esetleg barátságosabb lesz az embereknek. Utána a munkafolyamatnak van egy olyan része, hogy én tökéletesen el kell sajátítsam az eredeti darabot. És utána, mondjuk, zongoradarabról lévén szó, hozzá kell komponálnom a bőgőt, és meg kell írnom a dobot. Ez hangról hangra le van írva. Pontosan, mint egy klasszikus zenei kotta. Itt mikor a koncerten eljátszunk egy művet, akkor az elején pontosan úgy hangzik el, azok a hangok vannak benne, mint az eredetiben. Gyakorlatilag egy áthangszerelésről beszélünk. Aztán jön a mi részünk, az improvizáció. Az pedig, még egyszer mondom, alázat, tisztelet és ízlés kérdése. Az embernek éreznie kell, hogy meddig lehet elmenni. Nyilván, ha a népzene fele visszük, akkor nagyot nem lehet bakizni. Viszont, ha az előbb említett Sting világába megyünk, vagy kicsit a popzene felé, akkor is nagyon-nagyon óvatosan kell ezt a dolgot megközelíteni, hogy megmaradjon az eredeti üzenet. És ha így teszünk, akkor nagyot nem lehet hibázni.

– Mi az alapüzenete ennek az albumnak, koncertnek?

– Nyilván nem csak azért készült ez az album, hogy népszerűsítsük Bartókot. Mert hazudnék, ha ezt mondanám. Az első indíték az volt, hogy mi nagyon szeretjük a Bartók-zenét. Sokáig tilos volt hozzányúlni Bartók műveihez. Szerintem nagyon-nagyon rosszat tettek az örökösök azzal, hogy szigorúan megtiltottak minden másképp-játszást. Tudom, hogy még Kocsis Zoltánnak is voltak ebből problémái, pedig ő szerintem a világon a valaha élt legjobb Bartók-játékos volt. És neki sem adtak szabad kezet az örökösök. Botrányokat csináltak, kimentek előadásokról, letiltottak dolgokat. Ám eltelt ez a bűvös 70 év, és lejártak az utódlási jogok, és innen kezdve bármit lehet csinálni Bartók zenéjével. De elsősorban ismerni kell. És ha lehet, szeretni. Mi nagyon szeretjük Bartókot, elsődlegesen ez indított el ezen az úton. És az a szándék, hogy adjuk már elő Bartók zenéjét úgy, hogy őszintén beszélhessünk arról, hogy ez nehéz zene. Ne kelljen feszengeni.  Mondhassuk el a közönségnek, hogy nem baj, ha nem szeretik Bartók zenéjét. De csináljunk egy próbát. Adunk egy kóstolót. Eljátsszuk a darabot ilyen verzióban, ahol nagyon sokat segít a dob, hiszen az emberek popzenét hallgatnak már évtizedek óta, ahol mindig van dob. És Gálfi Attila dobosunknak köszönhetően, máris ismerősebb, barátságosabb a Bartók-darab. Fonay Tibor bőgősünk pedig sokszor a népi bőgőzés irányába megy, ami szintén ismerős a füleknek. És aztán arra bátorítunk mindenkit, hogy menjen haza, és hallgassa meg az eredeti Bartók-darabot. S ha bekattan, ha elkapják az ízét, akkor onnantól Bartók rabjaivá válnak. Ledől a korlát, és nem fognak feszengeni ettől a muzsikától. És ha netán lesz olyan Bartók-mű, ami nem tetszik, akkor nem fogják azt mondani, hogy ők Bartókot nem szeretik, hanem azt fogják mondani, hogy mondjuk a vonósnégyeseket nem bírják meghallgatni, mert az túl nehéz. Ha sikerül ezt megcsinálni, akkor bőven elértük a célunkat, és nemcsak nekünk jó, hanem Bartóknak is.

– A dévai koncert az Este a székelyeknél című darabbal zárult. Érezhető volt, hogy elég komoly kötődése van e vidékhez, amiről pár szóban mesélt is. Déván viszont most játszik első ízben a Sárik Péter Trió. Remélhetjük-e hogy máskor is leszállnak itt az autópályáról?

– Eddig is sokszor leszálltunk volna. Régóta készülünk Dévára. Jómagam több mint húsz évvel ezelőtt játszottam itt. Pedig a környéken sokszor megfordulunk – Temesváron, Aradon. Ahol kevés a magyar ember, nehezebben lehet bejutni helyekre. Pedig nagyon fontos a kapcsolatteremtés. És nem csak a magyarokkal. Bartók pont az az ember, az az eszme, aki e két népet a leghitelesebben össze tudja fogni. És én fontosnak tartom, hogy amikor a művészet kerül szóba, a zene, akkor felejtsünk el minden politikát, minden rosszat, egyszerűen élvezzük azt a helyzetet, hogy egy román népdal után meg tud szólalni egy magyar népdal, és mi mind a kettőt nagyon szeretjük. Mindenféleképpen szeretnénk visszajönni még ide. És szeretném megköszönni a segítséget. Érdekes volt ez az egész, mert nekünk egy temesvári színésznő, Szász Enikő segített abban, hogy eljöhessünk Dévára. Ő volt a kapocs. Ő most félig Szentendrén él, és én is szentendrei vagyok és ott találkoztunk, pont egy Bartók-koncerten. Ő hozott össze Koppándi Zoltánnal, aki Déván szolgáló lelkipásztorként kijárta ezt az egészet, és elérte, hogy segítséget kapjunk Pogocsán Ferdinánd alpolgármestertől és rajta keresztül a városi kulturális központtól, az RMDSZ megyei szervezetétől. És ahogy elmondtam a koncerten is, ez a köszönet nem udvariaskodás, nem formaság. A kultúrának nagyon-nagyon nagy szüksége van támogatásra. Nélküle nem megy. Ha viszont van támogatás, létre tud jönni a varázslat. Nagyon örülök, hogy itt vagyunk, és azt gondolom, nem rajtunk múlik, hogy visszajövünk-e.