Egy húron pendülnek

Képzőművészet és irodalom, zene (vagy fordítva) összefonódása nagyon régi és közismert jelenség. A teória helyett néhány gyakorlati példa: száma nincs a rajzokkal, festményekkel, esetleg (modernebb korokban) fotókkal illusztrált irodalmi, prózai vagy verses alkotásoknak: nem megy ritkaságszámba, hogy költők „megénekelnek” festményeket (Jász Attila dínyertes pályamunkája 2011-ben például Csontváry Kosztka Tivadar fontosabb alkotásait). A zenekedvelő hogyne ismerné az orosz Musszorgszkij Egy kiállítás képei c. nagyszerű (manapság inkább a francia Ravel zenekari átdolgozásában ismert), egy építész-barát poszthumusz kiállításának nyomán szerzett zongoraciklusát...

Most Aradon is annak lehettünk, vagyunk tanúi, hogy a termékeny átjárás képzőművészet és irodalom között újfent és nálunk is megtörtént.

Szerdán délután a Jelen Ház nagytermében (a mostoha időjárás miatt a szokottnál kisebb, de még így is szépszámú hallgatóság előtt) Móré-Sághi Annamária és Ódry Mária Kék füzet (Kék emlék – textilek, Kék visszhang – versek alcímű), csupán 24 oldalas közös alkotását mutatták be. A bemutatkozó írásokon kívül kereken húsz textília színes reprodukciója (Móré-Sághi-faliszőnyegek) és alattuk ugyanannyi (általában négy, néhány esetben többsoros vers): a költő Ódry Mária (egyáltalán nem mellékesen: képzőművész-pályatárs) reflexiói.

Az estet vezető Bege Magdolna, a Nyugati Jelen napilap főszerkesztője, az Irodalmi Jelen főszerkesztő-helyettese, a kis kötet „bábája” elmondta, hogyan is született meg a közös munka ötlete. Ódry Marika, alig pár nappal a Móré-Sághi-kiállítás tavalyi megnyitása után jelentkezett nála, hogy pársorosokat írna az őt megihlető faliszőnyegek alá. Így kezdődött – eleinte füzetről szó sem esett. A bemutatón beindult beszélgetés nyomán aztán sok apróság, részlet is elhangzott, tisztázódott – miközben Fekete Réka, az Aradi Kamaraszínház munkatársának (valóban ihletett) tolmácsolásában a közönség a füzet valamennyi versét meghallgathatta, s a kivetítőn az éppen szóban forgó („megverselt”)  faliszőnyeg reprodukcióját láthatta.

Szerintem (magamból indulok ki) többször elcsodálkozhatott, milyen nagyszerű rá- és beleérzéssel ragadta meg az ezúttal költőként megnyilatkozó képzőművész az alkotás lényegét, mondandóját, amelyet, munka előtt és közben, talán maga a textíliák alkotója sem fogalmazott meg.

Hiába, a költészet, az költészet. Amelynek mi más valós célja lehetne, mint a lényeg megragadása?