Ellett?

Ha nyár, akkor Kolozsvári Magyar Napok, ezúttal egy irodalmi kerekasztal-beszélgetés nekem is szegezett kérdése: eltűnik, eltűnt a nő az irodalomból? – nagy utazásra hív, mert a látszólag egyetlen ártalmatlan kérdés több kérdést, s ezek közt kényes kérdést is feszeget, az olimpia kapcsán megkerülhetetlen az állásfoglalás a téren például, hogy mi a nő, mitől nő a nő, nőnek születünk vagy / ill. nevelődünk, mettől meddig terjed a nő, terjed-e, van-e határ, s ha nincs, az árthat-e az irodalomnak, kreativitás terén KO-t szenvedhet-e a nő egy másik nőtől vagy akár férfitől. 

Szellemi körutamat egyszerűen, kicsiben kezdem: egy férfiírónak és egy -fordítónak teszem fel az eredeti kérdést: eltűnőben-e a nő az irodalomból? Mellszélességgel állítják: sőt, éppen hogy elnőiesedett az irodalom, éppen ideje volt, hogy végre nagyobb teret hódítottak a női szerzők, mert másképp gondolkoznak, nagyobb rezgésszámon éreznek. Tagadhatatlan, fogalmam sincs, a külsőmet leszámítva mitől vagyok nő addig, amíg a férjemmel le nem ülünk beszélgetni. Amikor történetesen megvitatjuk, hogy az előző napi zsúron mi történt, ő azt mondja: minden rendben volt, én döbbenettel állok a sok kérdő- és felkiáltójel között, mert sem ez, sem az, sem amaz nem volt rendben, felsorolom neki a jeleket, ő még nagyobb döbbenettel próbálja megérteni, hogy a szavakon túl nekem egy-egy gesztus, hangszín, utalás mi mindent nem jelent.

Míg saját magam válaszát és lehetőségeit, kilátásait és kilátástalanságait veszem számba, mert az irodalomban vagyok is meg nem is, így is, meg úgy is, arról kérdeznek a szervezők, mit eszem, mit iszom a legszívesebben, mi számomra a gasztronómia csúcsa. Kóstolgatom ezt is, mint aperitifet, mert hát annyira ritkán iszom, hogy a férjem tartja számon, a kevés alkalmak közül, amikor mégis, mit is. Tokaji aszút, mondja, szemtelenség kimondani, hány puttonyost. Mégis azt hiszem, hogy ami a legtöbbet jelenti mind italban, mind ételben, nem az ételféleség, hanem egy-egy íz- és hangulatemlék. Jut eszembe 2016, Villány, a Bock-pincészet összetett és változatos ízei, nemespenész illata, a mélyben boroshordók, több család féltve őrzött borszéfje. Megakad a szemem egy Vajdáén (vajdáén?). Valami különleges barát lehet, többrétegű üzenet dukál neki, mert a hordón ez áll: „Kozma Sándor Göcsei barátunknak. Választék végtelen.” A két, feketével nyomtatott sor közé iktatva a kézzel írott személyes üzenet, nagybetűvel, pirosan, vélhetően a tulaj által: „Vajda barátunknak kívánunk örömet a borok fogyasztáshoz. A trezorok rád várnak.” A kulináris élvezetek utolérhetetlenjéről meg először Krúdy ugrik be, pontosabban Latinovits. És én, a gyerek, a képernyőre tapadva mély csodálkozásban: hogy lehet ennyire kiadósan, ennyire ráérősen, ennyire tüzetesen, összpontosítva étkezni?! Ezt hozza elő bennem a velős pirítós. Hirtelen felvillanások: nagymamám tárkonyos pityóka levese, cukros palacsintája. Eper-shake a Tom George-ban, nem az íz miatt, bár az is kifogástalan, de mert önzetlen, otthonról jövő és baráti gesztusból fakadt. Olvasmányemlék nyújtotta kulináris élvezet: Polcz Alaine konyhája; a háború utáni mélyszegénységben egy vendégseregnek abból a kevéskéből ütött össze valami ízletes fogást, amit a kertben éppen akkor talált. És rám esteledik egy meleg nyári nap 2019-ből Korfun. Moraitikán, Nikos családi vendéglőjében bárányragú. Ezt megelőzően egy zakuszkára emlékeztető, melegen tálalt, rendkívüli krém. 

De hogy hová lett a nő az irodalomból? Hosszabban ízlelgetem. Lett? Ellett? Ellett, hallom tata és mama hangját. Nem a hasas tehén az istállóban, mert az megbornyúzott, hanem az a valami, ami éppen kellene, de nincs. Szóval ellett valahová a nő az irodalomból? Íróként, múzsaként itt volna a helye, de sehol sincs? Mert ha épp nekem szegeződik a kérdés, vagy nekem is, akkor a kérdőjel igazából pont, és két óvatos megállapításféle: talán eltűnhet a nő az irodalomból, s ha mindezt felém is, akkor: ellettem az irodalomból. Akkor a ki nem mondott, ám pontos kérdés mégiscsak a következő: hol vagyok, ha épp nem az irodalomban? A templomban. Mocorgás. A mocorgásban én. Hátra kellene ülni. Minél hátrább, hogy nyugodtan írhassak. Istenidő az énidőm, az én időm.          

Mert máskor. Az életemre vetítve: gyermekeim életritmusában, tehetetlenségekben és tehetségekben, orvosi rendelők előtermében, a házi feladatok fölé görnyedésben, lóháton, a vízben, az ebéd illatfelhőjében, a málnabokorban, a futópályán, a tollaslabda ívében, az ugatós szomszédasszony dühöngéseiben, az Őrült nők ketrecében, Velence sikátoraiban, az Utas és Holdvilágban, az elmulasztásokban, a beteljesedésekben… Nem támad, mégis sarokba szorít a kérdés. Ha nem is nekem szánódik csupán, de mert magamból nézve a legközelebbi nő mégiscsak én vagyok, s mert, kétségtelen, eltűntem. Időről időre magam elől is. Köntörfalazás ide vagy oda. Pár évre huss. A gyereknevelés nem lehet az apropód, visszhangzik belülről. Lásd! Nevek… Szerencsésen magukra találtak, megállapodottak, önmagukkal békét kötöttek. Én nem egészen. Viharban csak hánykolódik a prózaíró. Életéért küszködik, megpróbál túlélni, nem alámerülni, legalábbis nem örökre ott ragadni valami lélekfalónak a fenekén. De mi lett a nővel, kérdezi Kiss Csaba Csehov-adaptációjában. Mi lett a nővel, aki írónak született? Hol az én Ariadné-fonalam, mely visszavezet önmagamhoz?

Az előtérben persze élet. Az ember nem állhat meg, nem költözködhet be önmagába, legalábbis, ha csak nem elmeosztályt igénylő a baja, az ember felkel reggel, és végezni kezdi élete alapvető feladatait: ellátja a gyerekeit, önmagát, éli a párkapcsolatát, este aléltan ágyba hull azzal a furcsa hiányérzettel, mely évek óta marja, hogy ma sem csinált semmit, mert a nagy valami az alkotás lenne. Szabó Magda Az ajtóban írja le, mondja ki, hogy az alkotómunkához az is kell, hogy az ember ne vonódjon el, hogy az embert ne szaggassák szét a hétköznapok, hogy még csak a házimunka se legyen házi feladat. És ott van Sylvia Plath, ki a gyerekei mellett is tudott írni, írt. Mégis kiírta őt az életből a nőként való mellőzöttség fájdalma. 

Hová lett a nő az irodalomból? Tény: sehová sem lett, ott van továbbra is. Míg irodalom van, addig nő is van, s fordítva is igaz, míg nő van, irodalom is van, mert múzsaként és szerzőként volt is, van is, lesz is, míg világunk a világ – ha kisebbségben is (gyerekem helyesbít: elnyomásban), s ha nem folytonos és férfias elszántsággal is, vagyunk. Úgy gondolom, a női szerzőkről ugyanúgy elmondható, mint a tudósokról, holott a százalékok még mindig 10 és 5 alattiak a magyar, ill. erdélyi magyar kultúrterületen: hogy 80 százalékuk éppen ma él. A kortárs tudósokról megállíthatatlanul eszembe jut a mester fölé kerekedő tanítvány, a mesterséges intelligencia, mely azzal riogat, hogy az emberiség ellen fordul, amint egy nem túl szép nap úgy ítéli meg, hogy az vesztébe rohanásában az életet, a Földet veszélyeztetné. Kérdés, hogy helyettesíthet-e nőt, férfit az irodalomban. Ha egyszer tényleg nem lesz nő, mert nem lesz ember, lehetne-e, létezne-e irodalom. Lehetséges lenne-e a mesterséges szépirodalom? (A mesterkéltről már tudunk. Z generációs gyerekem arról is, hogy a mesterséges intelligencia néhány szóból mesét ír, nem olyan távoli jövő kérdése tehát…) S ha igen, akkor miért? Ha nincs kit, akkor mit táplálna? Táplálna? Olvasó, zömében női olvasó nélkül – csak. Gratuit gesztus.

Vajda Anna Noémi