Emlékezetes utazás Éder Enikő zenevonatán

Vasárnap este megkezdődött az Aradi Kamaraszínház 2010–2011-es évada. 

A nyitóelőadásra az Aradi magyar napok keretében került sor, ezért elsőként Bognár Levente alpolgármester kívánt jó szórakozást a nézőknek, és eredményes munkát az intézménynek, majd Tapasztó Ernő művészeti vezető emlékeztette a nagyérdeműt, hogy novemberben rendezik ez eddigi talán legrangosabb aradi nemzetiségi előadó-művészeti eseményt, az Interetnikai Színházi Fesztivált, amelyre Románia minden kisebbségi társulata meghívást kapott.

A közlendők után kezdődhetett a műsor, amit bizonyára régóta vártak a színházkedvelők: Éder Enikő Különjárat című előadóestje utazást jelentett a művésznő „zenevonatán”. Az aradi publikum részéről azért is előzte meg várakozás Éder Enikő fellépését, hiszen itt nevelkedett, még ha színészi-énekesi tehetségét Marosvásárhelyen és Gyergyószentmiklóson csiszolta, illetve Temesváron és Budapesten bontakoztatta is ki. Két meghívott vendége a kollégái voltak a Társulatból, éspedig Derzsi György és Vadkerti Imre a Felvidékről.

A majdnem kétórás előadás végén sokan állva tapsolták vissza a művészeket, és ebben a miliőben kérdeztem Éder Enikőtől a kulisszák mögött: milyen volt hazai közönség előtt játszani.

– Szinte az egyik legnehezebb estém volt, mert itthon játszani sokkal nagyobb felelősség, és tudtam, hogy sokan kíváncsiak rám, vagy a meghívott vendégeimre – válaszolta. – Lámpalázam volt, ezért úgy döntöttem, hogy nagyon közvetlen és őszinte leszek. Hiszen sokszor találkoztunk úgy ebben a színházban, hogy én is a nézőtéren ültem, és ugyanolyan ember vagyok, tele hibákkal, mint bárki más. Ha nincs óriási baki az előadásban, akkor a színész számára az jól sikerült, de igazából a nézők döntik el, hogy milyen a produkció. Mindenesetre, én jól éreztem magam.

– Mi az előadás alapötlete?

– Egyszerűen csak egy koncertet akartam. Ebből lett végül egy egyéni est. Nem tudtam megállni, hogy ne bővítsem ki olyan szövegekkel, amelyek számomra fontosak, és amelyeket el akartam mondani végre a színpadon. Kialakult a kerettörténete, hiszen mi másról szólhatna ez, mint az én utazásaimról? Ehhez kapcsoltam a dalokat és szövegeket.

– Milyen szerepekben látható mostanság?

– Úgy néz ki, hogy ebben az évadban fogunk még együtt dolgozni az Aradi Kamaraszínházzal, de még nem tudom, milyen előadásban – feltéve, ha a temesvári színház elenged, mert a Csiky Gergely Állami Magyar Színháznak vagyok a főállású alkalmazottja. Temesváron láthatnak a Cseresznyéskertben, az Áj láv jú című musicalben, és nemsokára kezdődik Shakespeare Ahogy tetszik című darabjának a próbája. Nem tudom, benne leszek-e, de az aradi közönség biztos, hogy láthatja majd ezt az előadást, mert elhozzák ide is.

– A Magyar Televízió Társulatával rendszeresen turnéznak?

– Az egy hatalmas megmérettetés volt, és a végén kialakult az István a király című rockoperának a szereposztása, amely átvette a nagyoktól, az 1983-as ősgenerációtól a főbb szerepeket, és azóta is folyamatosan járjuk Magyarországot és Szlovákiát. Reméljük, Erdélybe is eljutunk majd. Ennek van nagyszínpadi, sportcsarnokos és színházi változata is, és már túl vagyunk az 57., vagy 58. előadáson.

Derzsi György bevallotta: hatalmas drukk volt benne előadás előtt, mert még nem jártak Erdélyben.

– Idefele az úton végig az volt a téma, vajon hogyan fogadnak majd minket és a dalokat, amiket nagy sikerrel énekeltünk a Felvidéken. De nagyon jó volt a fogadtatás, és boldogak vagyunk.

– Ma láttuk először a műsort – vette át a szót Vadkerti Imre –, mert eddig csak „távpróbák” voltak, hogy milyen sorrendben jöjjenek a dalok. Megmondom őszintén, Enikőt az István a királyon nem láttam-hallottam, és le vagyok döbbenve a tehetségétől, lenyűgöző volt. Amikor megismertem a Társulatban Enikőt, mondtam, hogy nagyon vágyom arra, hogy eljussak ide. Sajnos, az István a királlyal még nem sikerült, de hála istennek Enikő ránk gondolt, és eljöhettünk Aradra.

– A Fradi-pályán játszottuk az István a királyt június végén – fűzte hozzá Derzsi György –, amikor Enikő mondta: lenne egy ilyen előadás, és kérdezte, hogy vállalnánk-e. Persze, vágtam rá, mert azt hittem, úgyse lesz semmi belőle, mert a távolság miatt nehezen valósulnak meg az ilyen produkciók, de felhívott szeptember elején, hogy október 2-án vagy 3-án legyen a műsor…

– Városnézésre volt idő?

– A templomot és a Szentháromság-szobrot láttuk, hétfőn délelőtt akarjuk megnézni a Szabadság-szobrot és a Vesztőhelyet. Nem a plázákat szoktuk járni…

– Van-e különbség vagy hasonlóság az aradi magyar, vagy a pozsonyi, esetleg kassai magyar közönség között? – kérdeztem mindkettőjüktől.

– Abszolút más, mint a magyarországi közönség – remélem, nem értenek félre. A külhoni magyarok máshogy élik meg ezeket a dalokat – válaszolta Vadkerti Imre.

– Ha megszólalnak az ismert dallamok – folytatta Derzsi György –, bárhol legyünk is, velünk énekelnek, együtt örvendünk, viszont hiányzik az a plusz, amit itt is, és Felvidéken is megkapunk, ez pedig megfogalmazhatatlan.

*