Győrffy Éva virtuális festményei

Az idősebb aradiaknak, főleg a művészetkedvelőknek ismerős a neve: jó három-négy évtizede csoportos kiállítást elképzelni sem lehetett volna nélküle, 1985-ig csak Aradon volt kilenc önálló tárlata, de már akkor felfigyelhettek rá az országban és a határokon túl is. Markáns szereplője volt a képzőművészeti életnek, alapító, több mint egy évtizedig vezetőségi tagja a képzőművészek aradi egyesületének. 1985-ben külföldre távozott – előbb Magyarországra, aztán Hollandiába –, mindkét fogadott hazájában töretlenül és eredményesen folytatta hivatását.

A péntek délutáni, szokatlanul nagy közönség előtt zajlott tárlatmegnyitón nagyon sokan üdvözölték, ölelték meg a hosszú idő után szülővárosába visszatért művésznőt az aradi Delta Galériában, annak jeleként, hogy nem feledkeztek meg róla.

Bognár Levente aradi alpolgármester örömét fejezte ki, hogy Győrffy Éva visszatért egy kiállítással, mert szívesen fogadják a város hírnevét öregbítő embereket. „Ajándék számunkra ez a tárlat”,  és – a kiállításmegnyitó éppen egybeesett a festőművész 87. (!) születésnapjával – oklevelet, az aradi Városházát ábrázoló képet és érmét nyújtott át az ünnepeltnek.

Dumitru Şerban szobrász, a Képzőművészek Szövetsége aradi fiókjának elnöke, (temesvári) egyetemi oktató a kiállító „régi”, művészi és emberi érdemeit méltatta, felsőfokú jelzőkkel illetve a most Aradon bemutatott alkotásokat („Nem tudom, lehetne-e ezeket még tovább vinni?”), majd egyebek között kitért „vesszőparipájára” – miszerint egy magára adó város szépművészeti múzeumában helyet kellene kapnia a kortárs művészetek osztályának is, amelyben Gy. É-nak nyilván megérdemelt hely jutna.

A festőművészt sikerült pár percre félrevonni egy rövid beszélgetésre.

– Azt mondták a megnyitón, hogy Győrffy Éva 87 éves. A műsorfüzet adatai szerint ez igaz, ráadásul születésnapja éppen aradi kiállításának napjára esett. Annak idején – elég sok éve…

– ... száz évvel ezelőtt... (szól közbe nevetve)

– …  ismertem munkáit, most őszintén szólva megleptek a most látottak, a „virtuális”, amúgy rendkívül látványos, szokatlanul (talán az egykori Győrffy-képekhez képest is) színes festészeti alkotások. A hagyományos festészet után hogy jött ez a műfaj, milyen ötletből, meggondolásból?

– Úgy kezdődött, hogy volt komputer a házban. Csábító volt: szoktam naplót írni, kezdetben írtam a számítógépen, ismerkedtünk. Aztán kiderült, úgy húsz éve, hogy létezik program, amivel rajzolni lehet, lassacskán felfedeztem, hogy ezen tudok festeni, és borzasztó sok a lehetőség. Például egy portré úgy készül: van egy tábla, ahhoz egy tollszerű valami, amivel a táblára rajzolni lehet, s utána a rajzot elkezded kifesteni. Minden próbálkozást más-más lapra lehet tenni, amikor piros festéket használok, az egy lapon van, aztán nyitok egy másikat, más színnel, akár tízet, majd ezeket gyönyörűen össze lehet illeszteni, felhasználni mindet, vagy csak néhányukat. Valami különleges dolog, már csak azért is, mert az ember közben bejárja a nagyvilágot. Elolvasom az aradi újságokat, közben remekül tudok dolgozni, az elkészült munkát pedig ki lehet nyomtatni, vászonra.

– Tulajdonképpen nem is kell a festékhez hozzányúlni?

– Csak egy kicsi hely kell a széknek meg a komputernek, és semmi nem piszkolódik össze. A programban van ecset, olajfestékkel, lehet pasztell, vízfesték, van spakli...

– Sokan használnak ilyen technikát?

– Persze, a komputer-grafikát különösen. Sokszor gondoltam, hogy nem vagyok egyedi, de azért a kezdetektől valamit kitaláltam. Ha megfigyelte az itt bemutatott alkotásokon, majdnem valamennyi arc dupla, két arc van, de ugyanaz. Úgy képzelem, hogy arcok jelennek meg az utcáról, akikkel találkozom – az utcán mindig azt figyelem, milyenek az arcok, az érdekel a legjobban.

– A mostani, itt látható képei, az arcok, mintha egy nem igazán optimista embernek az alkotásai lennének.

– A régiek sem voltak azok, csak akkor volt sok virág. A portrék, a mostaniak, színesebbek. De mondja, milyen a világ, hogy legyen az ember optimista? Azt hiszem, mégis optimista vagyok, az, hogy ilyen hosszan élek, és sok mindennel tudok foglalkozni, ebben az optimizmusnak benne kell lennie.

– Úgy tűnik mégis, hogy az ábrázoltak között sok a szomorú, létéből kiforgatott ember. Cáfoljon meg.

– Ezek emberek az utcán. Figyelje meg az arcukat, ahogy mennek. Olyan kevés az igazán jó kedvű.

– Ilyen tehát a ma embere?

– Megeshet, hogy csak az én tükrömben.

– Milyen érzés volt visszajönni Aradra? Mikor volt itt legutóbb kiállítása?

– 33-34 évvel ezelőtt.

– A most itt látható festmények mikor születtek?

– Az elmúlt három évben.

– Hihetetlen, hisz mintegy száz műről van szó. Ez elképesztően soknak tűnik.

– Hajaj, ennél sokkal több van. Köztük van tavaly decemberi is, mert egész évben dolgozom.

– Hollandiában hogyan értékelik a festészetet?

– A világon a művészeknek mindenütt harcolniuk kell. Van sok galéria, internet galéria, nekem például New Yorkban, Londonban is vannak képeim, komputeren elküldöm azokat, s ha tetszik és beleegyezem, kinyomtatják. Küldenek prospektusokat, könyveket, az ember tájékozódhat, mi történik a művészet világában. Illő tudni, hogy mi zajlik manapság.