Időfoszlányok az érdes véren

Manapság nem számít ritkaságnak egy verseskötet megjelenése még az aradi magyar irodalmi életben sem: akinek vannak megfelelő anyagi forrásai, az gond nélkül kiadhatja akármilyen alkotásait.

Nem biztos, hogy e kötetek mindenikétől gazdagodik valamivel az irodalom, a könyvek száma mindenesetre gyarapodik.

Aztán vannak olyan alkotások, amelyek valami újat, figyelemre méltót hoznak az irodalomba, olyat, ami szokatlan, azelőtt nem volt; az irodalom, a művészet téma szempontjából – szigorúan csak szerintem – nagyjából rég kimerült, hosszú ideje nem a mit, hanem a hogyan szempontja érvényesül: a szerelemről, mondjuk (hogy csak a költészet egyik „közönséges” témájáról szóljak) legalább tízezren írtak, de lám, még mindig újabb és újabb megközelítések, variációk merülnek fel, és fognak is felmerülni az idők végeztéig, amíg lesz irodalom és olvasó.

Az a kötet (Apru sângele meu – Érdes vérem), amelyet múlt csütörtökön a Jelen Ház kávézójában mutattak be (méltatlanul kis számú közönség előtt) megítélésem szerint újszerű, szokatlan, és mindenképpen figyelemre méltó. Egy már nem fiatal (1953-as születésű) nagyváradi költő, Gheorghe Vidican verseinek két- (román–magyar) nyelvű kötete került a nyilvánosság elé. A fordító Mandics György (egykor temesvári, ma Magyarországon élő) író, költő, tudós, a versek kiadója pedig az Irodalmi Jelen Könyvek. Talán már önmagában ez is jelzés arra, hogy értékes munkáról van szó. Nem hinném, hogy Mandics egy akármilyen költő verseinek tolmácsolására vállalkozott volna (elvégre nem kényszerítették rá), s azt sem, hogy ezt az Irodalmi Jelen Könyvek kiadta volna.

A 2019-ben megjelent kétnyelvű könyv formátuma szokatlan (bár nem merném állítani, hogy egyedülálló): spirállal összefűzött, és vízszintesen – nem függőlegesen, mint a „rendes” könyvek – olvasható, egy nyitásra két-két, román, illetve magyar nyelvű, 5-6 (olykor csak négy, ritkán nyolcsoros) prózaverset láthat az olvasó. A román eredetit és a magyar fordítást olvasva arra jutottam: kis munkával ezeket az alkotásokat könnyedén „igazi” verssé lehetne alakítani. Sem a szerző, sem a fordító azonban kísérletet sem tett rá: szerintük ez így van jól, ahogy van.

És minden bizonnyal igazuk volt.

Bevezetőjében Bege Magdolna, a Nyugati Jelen napilap főszerkesztője, az Irodalmi Jelen folyóirat főszerkesztő-helyettese (aki a könyvet lektorálta, az eredetivel összevetette) nagyon plasztikusan úgy jellemezte e prózaverseket, hogy azok festményekhez hasonlítanak: egy szürreális, és mégis nagyon valóságos világot érzékeltetnek a költő Bihar megyei szülőhelyéről, annak fenséges tájairól, Nagyvárad utcáiról, a vakokról és gyengénlátókról (a szerző szakmája folytán azokkal foglalkozik, ők tanították, mondja, embernek lenni). A versekből érezni a kávé illatát, a szülők, nagyszülők emlékét, de a mai valóság érdekes világát is. Kiemelte: ezeket a verseket többször el kell olvasni (igaz: magam is aláhúzom), mert rendkívül tömörek, első olvasásra nem könnyen felfoghatók és értelmezhetők.

Mandics György felidézte a költővel kapcsolatos, még a temesvári Facla Kiadó korából származó régi ismeretségét, majd a fordítás, átültetés gondjairól beszélt, többek között arról (bevallom, magam először szembesülök vele), mit jelent egy műfordító számára az, hogy a magyarban 14 magánhangzó van, a románban ennek fele. (Megítélésem szerint a fordítás kiváló.) Vasile Dan költő, a Román Írószövetség aradi fiókjának elnöke a szerzőről szólva azt mondta: Gheorghe Vidicanról (akit szintén régóta ismer) soha nem tudta eldönteni, honnan  jön, honnan bukkant fel, nem kötődik, mint a költők döntő többsége, egy adott költő-személyiséghez, iskolához, folyóirathoz, kiadóhoz: „magányos farkas”, és már csak ezért is különlegesen érdekes.