Kell-e a tánc Aradon?

Bevallom: jóleső érzés aradi színházi előadások után vastapsot hallani. Még emlékszem azokra az időkre – néhány évtizeddel ezelőtt –, amikor a közönség egy része, jószerével a függöny legördülését sem várva rohant a ruhatárba, s örülök annak, hogy manapság nem látni ilyesmit.

A művész(ek) munkájának elismerése egyrészt a taps, de mindenekelőtt az, ha a Közönség kíváncsi a produkciójára.

Szerdán délután a szakszervezeti művelődési ház kongó nagytermébe lépve valakinek kiszaladt a száján: ez tragédia. És nem az előadás címére utalt – a Nagyváradi Táncegyüttes Madách Tragédiája nyomán állította színpadra táncjátékát –, hanem a közönség létszámára. Mint később kiderült: a színpadon a hat zenész és tizenöt táncos alig volt kevesebb a mintegy harminc főnyi nézőseregnél, amely (egy-két örökös fanyalgótól eltekintve) vastapssal köszönte meg az előadásba befektetett hatalmas munkát, a sok szép magyar, román, cigány táncot, az ötletes táncos játékokat, a népdalokat és mindent, ami a mintegy hetvenöt percbe belefért. És számomra valahogy az előadás nem a madáchi tragédia hangulatát árasztotta elsősorban, hanem a tánc, a mozgás révén kifejezett felszabadult életörömöt.

De hát harminc személy vastapsa mégiscsak vékonyka dolog, a nagyváradiak tízszer, de minimum ötször ekkora közönséget biztosan megérdemelnének, meg aztán az egésznek gazdasági vonzata is van, ennyi bevételből a benzint se lehet kifizetni. Remélhetőleg ezek után nem megy el végleg a kedvük Aradtól, s ha még jönnek – nagy kár lenne, ha nem jönnének –, a közönségszervezésen kell majd valamit változtatni.

Apropó, szervezés.

Murphy törvénye – miszerint ha egy hónapban két érdemleges esemény van, az feltétlenül egy napra esik – ránk tökéletesen illik. Szerencsére Aradon kettőnél jóval több kulturális esemény van havonta, ám azok rendszeresen, mintha ki lenne csinálva, egymásra tevődnek, mint például szerdán délután is, amikor – mikor máskor? – délután hatkor volt a nótáskönyv bemutatója is. (Előfordult már, hogy egyetlen délutánra, sőt órára három magyar rendezvény is esett!) Hogy a legutóbbi két eseményt ki, mikor, hogyan tervezte be, időzítette, arról lehet, sőt kellene is vitatkozni, hogy máskor lehetőleg ilyesmi ne forduljon elő. Az ilyen konkurencia nemhogy használna, de mindenkinek árt, Aradon ugyanis legfeljebb néhány száz ember közül kerül ki a kulturális rendezvényeken számba jöhető közönség, amely színházi előadásra, könyvbemutatóra, táncprodukcióra, hangversenyre egyaránt kíváncsi. Túl kevés ahhoz, hogy a rászervezésekkel őket is megosszuk.