Könyv egy mindig mosolygó emberről

„Valamennyiünk élete – bár elcsépelten hangzik – egy regény, nem kell ’celebnek’ lenni hozzá, hogy egy életút másoknak is érdekes legyen. Persze nem mindenki tudja úgy elmesélni... Az idősek elmennek, s mi utólag sajnáljuk, hogy nem kérdeztük ki őket bizonyos dolgokról. A szerző meghallgatta Béla bácsit, aki sok érdekeset mesélt, amit a fiatalabbak is tovább adhatnak” – hangzott el csütörtök délután a Jelen Ház nagytermében megtartott könyvbemutató felvezetőjében. Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője – mellesleg a könyv borítójának készítője – az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban Aradon megjelent Jankó András-kötet (Egy ember, aki mindig mosolyog) bemutatóján a kiadó nevében üdvözölte a szép számú megjelentet, akik között ott volt a kötetben szereplő kisregény főszereplője, Mészáros Béla két leánya és több unokája is.

Mintegy második bevezetőként, a szerző felolvasta könyvének első oldalát, amelyben arról számol be, hogyan ismerkedett meg az akkoriban már idős, „sudár termetű, fürge léptű, frakkba öltözött elegáns öregúrral”, aki aztán kisregényének hősévé vált. Hosszú beszélgetéseik nyomán született meg az Egy ember, aki mindig mosolyog. (A cím történetét is hallottuk későbben.)

A könyv méltatója, dr. Brauch Magda – miután megállapította: „szépírót avatunk ma” (ugyanis a szerzőnek nem ez az első könyve, de az első szépirodalmi munkája) – azt is leszögezte, hogy ez egy „jól sikerült, érdekes és izgalmas könyv”, hozzátéve: a nagy szerzők, főleg a XX. századiak sokan írtak magukról („úgy látszik, mindenkiben benne van a közlési vágy”). A szerző azonban riportelemeket is felhasználva (a főhős mesélését sokszor kérdések szakítják meg), ezúttal nem a saját, hanem egy másik személy életét (pontosabban annak kis híján felét) írja meg: az Aradról szerény körülmények között élő családból elindult, majd a (bőségesen tálalt) II. világháború után ide visszatért, utóbb más pályára tért (nem éppen mindennapi képességekkel megáldott) szabómester történetét. Hogy e történetnek minden mozzanata teljesen hiteles-e, vagy itt-ott a fantázia kissé kiszínezte, kiegészítette, azt kívülállóként nehéz lenne eldönteni. Ha e kötet nem riport- vagy dokumentumregény (amelytől, szerintem legalábbis, elvárható a hitelesség, a történelmi hűséghez ragaszkodás), hanem szépirodalom, akkor ekként kell kezelni. (Hogy is mondta volt József Attila a Thomas Mann üdvözlése c. versében: „Te jól tudod, a költő sose lódit: / az igazat mondd, ne csak a valódit,”). Az „igaz” (melyik?) és a „valódi” pedig nem mindig és nem feltétlenül esik egybe.  (De ez már más kérdés.)

A méltató megemlítette, hogy a kötet két részből áll: az első (kb. kétharmadnyi terjedelmű) kisregényt követően kisebb írások, novellák, emlékezések, majláti – a szerző majlátfalvi származású – történetek, könyvismertetők stb.) teszik ki. Számomra majd mindenik érdekesnek, tanulságosnak tűnt: kordomentumnak. Ehhez képest a művészi kivitelezés akár másodrangú lehet: a reális és fontos információ olykor többet számíthat a megjelenítési formánál.

Üdv a legújabb aradi szépírónak!