Milyen játék folyik a kastélyban?

Molnár Ferenc nevét hatvanvalahány éve ismerem, amikor a Pál utcai fiúkat olvastam, és nagyon megrendített, mint, gondolom, (majdnem) minden olvasóját. Attól fogva Molnár Ferenc (Mark Twainnel vagy Erich Kastnerrel, az ifjúsági irodalom másik két óriásával együtt) amolyan ikonná vált számomra. Pedig akkoriban fogalmam sem volt arról, hogy Molnár a magyar színpadi irodalom (már akkor, és mindmáig!) külföldön legismertebb, legtöbbet játszott szerzője, egy Madách vagy Katona József hatalmas műveivel (Az ember tragédiája, Bánk bán) meg se közelítik...

Azóta sok víz lefolyt egy kis hegyi patakon is, a 140 éve született Molnár Ferenc majd’ 65 éve halott (Amerikában hunyt el, ahova a nácizmus elől menekült, zsidó származású lévén), de színdarabjait, amelyekből a huszadik század első évtizedének kb. közepétől majdnem évente írt egyet, s néhányat hihetetlenül nagy, az ezret megközelítő sorozatban játszottak annak idején. Igaz, a Liliom (a népligeti körhintás legény romantikus szerelmének története) először megbukott, hogy aztán annál nagyobb sikert arasson – remek magyar film is készült utóbb belőle, sőt nagysikerű amerikai musical.

S most, tegnap-tegnapelőtt itt volt, Aradon a talán legtöbbre tartott Molnár-komédia, aJáték a kastélyban az Aradi Kamaraszínház műsorában, a Tatabányai Jászai Mari Színház előadásában, amelyet a bemutató után nem egészen fél évvel hoztak el. Majdnem százéves darab (1926-ban volt a premierje), s bár egy színpadi mű értékét távolról sem az életkorával mérjük (Shakespeare jó négyszáz éve halott), egy átlagos színmű fölött azonban gyakorta eljár az idő.

A Játék a kastélyban pedig, szerintem (szidjanak nyugodtan) nem, vagy csak hajszálnyival több egy átlagos (igaz, nagy mesterségbeli tudással megírt) vígjátéknál. Amelynek „feldobásához”, igazi színházi élménnyé alakításához manapság rafinált rendezői fogások, kivételes színészi játék szükségeltetnek.

Magam (felmerült bennem: hátha, és remélhetőleg csak magam) nem tapasztaltam ilyesmit.

Jó: a színészek megtették a magukét, korrektül, sőt jól teljesítettek – egyikük ellen se lehetne lényeges kifogásom –, a Játék a kastélyban mégsem vált igazán emlékezetessé a néző számára.

Talán a színpadi szerző Molnár Ferenc, vagy szóban forgó alkotása fölött is eljárt volna az idő? (A Pál utcai fiúk írója fölött semmiképpen nem!)

A kérdést cáfolja, hogy tucatnyi magyar színház műsorán manapság is szerepel a darab. Színházi menedzserek, totumfaktumok szerint a közönség „csípi”, és műsorra tűzése mindenkor sikerre számíthat. Ők tudják.

Igaz, a polgári (de a mindenkori, bárhogyan is nevezett) képmutatás, mint ahogyan e darabban megíratik, működött, működik (és valószínűleg működni fog). Jobb esetben, mint ahogy itt is, akadnak jó érzésű, jóakaratú (nem utolsósorban: saját jól felfogott érdeküket is szem előtt tartó) emberek, akik hajlandók a konfliktusokat, megalkuvások árán is, elsimítani.

Molnár Ferenc ismerte korát, a pesti nagypolgárság (ebből származott), arisztokrácia életét, életérzését, felfogását. A Játék a kastélyban bizonyára ebből a közegből (egyesek szerint egyenesen harmadik, színésznő feleségével kapcsolatos konkrét élményből) született. S ha a történeten önfeledten szórakozunk, vagy csak megértően, elnézően mosolygunk, az már a mi dolgunk.

Egyébként hallottam olyan véleményt, az előadás után, hogy jó lett volna (esetleg rövid, eligazító bevezető után) mindjárt a harmadik felvonással kezdeni, amelyen sokhelyt már nevetett is a közönség. (Néhány poénon alulírott is.)

De hát nem így volt megírva…