„Nem sodródni vagyunk itt. Megmaradni akarunk”

Titkon remélem, nemcsak a neves magyarországi előadók miatt telt meg (valóban zsúfolásig) pénteken este az aradi nagyszínház, hanem arra a közösségi ünnepségre is, amely egy szép Csoóri Sándor-verssel indult Naschauer Kinga tizedikes csikys diák előadásában. Ehhez kapcsolódott a műsorvezető Horváth Levente, a Szabadság-szobor Egyesület ügyvezető elnökének felvezető mondata is. „Ideköt idegszálaival a szél, pamutszálaival a köd, s a végső türelem is ideötvöz”, idézett a versből, majd így folytatta: „Nemzeti sorsfelismerés és hűség formálja e költeményt, amelyet akár mottónak is elfogadhattunk volna Egyesületünk megalakulásakor, 2003 májusában. Hisszük és valljuk azóta is, hogy a nemzethez, a szabadsághoz való kötődés, a hazaszeretet mindennél fontosabb. Lépésről lépésre kell megismerjük elvesztett, elrabolt és eltagadott múltunk történéseit, nemzeti értékeinket, úgy, ahogy azt tettük 14-15 évvel ezelőtt, a Szabadság-szobor újraállításakor.”

Az Egyesület 2003. május elején, azaz 15 éve alakult, magát a szobrot 2004 áprilisában állították újra – bár nem egykori helyére –, de így is „emlékeztetve minket, aradi magyarokat, hogy csak akkor érjük el kitűzött céljainkat, ha végre lakosságból átalakulunk közösséggé, együtt támogatva ezek megvalósulását. Hiszen nem sodródni vagyunk itt. Megmaradni akarunk. Ezért állítottunk és állítunk szobrokat.”

Az ügyvezető elnök elmondta: az elmúlt öt évben az egyre beszűkülő támogatási források, a túlbürokratizált pályázási rendszerek az Egyesületet is érintették – e téren mondhatni kivételt képzett a Magyar Kormány nemzetpolitikai stratégiájához kapcsolódó célok támogatója, a Bethlen Gábor Alappal való kapcsolat. „Jelen rendezvényünk egy fő támogatójának ezúton is szeretnénk megköszönni az elmúlt évekbeli támogatásait és külön öröm számunkra, hogy a mai ünnepi alkalmunkat megtisztelte jelenlétével Brendus Réka, a Nemzetpolitikáért felelős Államtitkárság főosztályvezető- helyettese és Juhos Rózsi területi referens.”

A műsorvezető első felszólalónak Faragó Péter aradi RMDSZ-es parlamenti képviselőt kérte fel. Néhány passzus beszédéből:

„Tudtuk, tudjuk, ez az év azzal telik, hogy a többségi román társadalom a centenáriumot, a százéves Nagy-Romániát fogja ünnepelni. Számunkra ez nyilván nem lehet ünnep. Nemcsak azért, mert bennünket ezzel szakítottak le az anyaország testéről, hanem azért is, mert az akkor tett, immár száz évvel ezelőtti ígéretekből a többség szinte semmit nem tartott be azóta. Tiszteletben tartjuk az ország hivatalos ünnepeit, de együtt ünnepelni majd akkor fogunk – ha fogunk –, amikor az erdélyi magyar embereknek is annyi joguk lesz együtt, közösségként és egyenként, személyekként is, mint amennyi joguk van a romániai román embereknek együtt, közösségként és egyenként, személyekként. De mondhatom ezt egyszerűbben is: majd akkor, ha a gyulafehérvári ígéretek Romániában törvényekké válnak!

És mégis, tisztelt egybegyűltek, ennek ellenére 2018-ban az Arad megyei magyar közösségnek számtalan alkalma van, amikor ünnepelni gyűl össze. Ezek azok az alkalmak, amikor mindenki számára érezhető a közösség ereje. Néhány napja Kisiratos fennállásának kétszázadik évfordulóját ünnepeltük, holnap (a beszéd pénteken este hangzott el – szerk. megj.) a 18. Aradi Magyar Majálison leszünk együtt (...), nemsokára, június 16-án a kétszáz éves aradi magyar színjátszásra emlékezünk.” (...)

„A megalakuláskor deklarált és vállalt közvetlen cél a Szabadság-szobor újraállítása volt. Az akkori körülményeket, a másfél évtizeddel ezelőtti romániai valóságot ismerve szinte hihetetlen, hogy a megalakulástól a nagy cél megvalósulásáig milyen rövid időnek kellett eltelnie! A szoborállítás nem sikerülhetett volna az Egyesület elkötelezett munkája nélkül. Nem sikerülhetett volna az RMDSZ országos vezetőségének, az RMDSZ parlamenti képviseletének poltikai akciói nélkül. Nem sikerülhetett volna az RMDSZ Arad Megyei Szervezete önkormányzati képviseletének érdekérvényesítő munkája nélkül. Nem sikerülhetett volna az anyaország támogatása nélkül. Mindent összevetve: nem sikerülhetett volna egység nélkül, a magyar egység nélkül.

A Szabadság-szobor Egyesület aktív maradt azután is, hogy a szobor, a szobrunk a helyére került. Az elmúlt években új terepet, új célokat kerestek és találtak maguknak. Számos sikeres rendezvényt bonyolítottak le, számos könyvet, kiadványt jelentettek meg, emlékérmet bocsátottak ki.”

 

Brendus Réka felszólalását Tokay György egykori aradi parlamenti képviselő 2003. október 6-i beszédének felidézésével kezdte, amikor az egy, a Szabadság-szoborból származó, elhasználódott csavart mutatott fel hallgatóságának – abból az időből, amikor a szobor már kiszabadult várbeli fogságából, de még rácsok mögött állt a minorita plébánia udvarában, újraállítására várva. „Aki ma Aradon jár, természetes dolognak veszi, hogy a Tűzoltó téren áll egy szobor, mely a szabadság eszméjének, illetve az eszméjéért vértanúhalált halt hősöknek állít emléket. Tizenöt évvel korábban ez távolról sem volt természetes. De volt egy maroknyi ember, aki tudta: ahhoz, hogy ez természetessé váljon, kemény harcot kell megvívni. Egy maroknyi ember, aki ugyanúgy, mint Aczél Péter egykori polgármester és társai, úgy érezte, hogy a szabadságharc eszméje és hősei többet érdemelnek. (...)

Egyaránt érzek most szomorúságot és örömet. Természetesen az öröm a vezető érzés, de nem tudok, és nem tudunk eltekinteni attól a gyűlölethullámtól, amely tizenöt évvel ezelőtt az aradi Szabadság-szobor visszaállításának körülményeit övezte, ahogy attól sem, amelynek következtében többször megrongálták vagy lefestették ezt a csodálatos alkotást. De attól sem, amely azóta is majdnem minden erdélyi magyar vonatkozású ügyben jelen van. Oktatási intézmények, közösségi szimbólumok, ünnepek, egyházi javak válnak ennek áldozatává, miközben valójában nem is tudjuk, hogy miért. Hiszen ha itt, Aradon már 2002-ben, az országos viták kirobbanása előtt kezet tudott nyújtani a két közösség, akkor ez bebizonyította, hogy mindez lehetséges, és hogy az együttélés nem puszta szlogen, nem ördögtől való. Ezért nehéz megérteni azt, hogy másutt Erdélyben kit és miért zavar egy iskola, egy felirat, egy közösségi megnyilvánulás. És itt érek vissza Tokay György szavaihoz is: vannak emberek, akik csavarként tartják össze a szabadság eszméjét. Ami ugyanazt jelenti minden nyelven, és senkitől sem vesz el semmit. És valóban addig kell ismételnünk a megértés szavát, amíg mindenki megérti.”

 

Az est utolsó felszólalója, Király András, az Egyesület elnöke arról szólt, hogy 15 évvel ezelőtt a szobor újraállítása karnyújtásnyira volt, ennek bonyolult adminisztrációs és pénzügyi folyamatának meggyorsítására alakult meg a Szabadság-szobor Egyesület, és kapcsolódott be a nem egyszerű, de élményszerű munkába. Kapcsolatba került a világ magyarságával, akiket egy másik civilszervezet, a Rákóczi Szövetség fogott össze. Végül a következetességnek – amit a politikum és a civil szféra képviselt – meglett az eredménye, és 2004. április 25-én ismét köztérre került a szobor.

Király András emlékeztetett: az egyesületek végzik a felvállalt munkát, kiszolgáltatva pénztelenségnek, különböző szeszélyeknek és időnként érdektelenségnek.

Hangsúlyozta: „Megpróbálunk nyitni a fiatalok felé, ezért tevékenységünk nagy része a megye magyar iskoláival partnerségben került megrendezésre, mert a továbblépés csak a fiatalok bevonásával valósulhat meg. Célunk, hogy a múlt eseményein keresztül értsék meg, érezzék át, hogy ők egy örökség letéteményesei és mindig van lehetőség haladni itthon, a szülőföldön. A múltunk, műemlékeink, épített örökségünk, végül az a jelképes csavar, ami összeköt minket, és nekünk ad lelki és szellemi erőt.”

***

A Szabadság-szobor Egyesület a szobor felállításának 125. évfordulója alkalmából Jubileumi Emlékérmet adott ki, amelyet most, az Egyesület 15. évfordulóján két olyan magyarországi személyiségnek adományozott, akik igen nagy szolgálatot tettek az újraállítás költségeinek előteremtésében (erre az aradi magyarság önmagában képtelen lett volna).

Békéscsabáról jelentkezett, mondta el Horváth Levente, Takács Péter képviselő, s javaslata nyomán az MDF békéscsabai szervezete a Rákóczi Szövetséggel karöltve elkezdte a határon túli magyarok adományainak begyűjtését. Halzl József elnök vezetése alatt a Rákóczi Szövetség vállalta, hogy fogadja és továbbítja az adományokat és közreműködik felkutatásukban a helyi szervezetein keresztül.

Halzl József egészségi állapota miatt nem tudta személyesen átvenni a kitüntetést.

 

***

Az ünnepi kulturális műsor igen magas színvonalú volt.

Először a békéscsabai Benedekfi testvérpár lépett fel. István zongoraművészként nyert országos díjakat, Zoltán (akiről kiderült, hogy Aradon született!) hegedűművész, a Camerata Budapest, a Békés megyei szimfonikus zenekar tagja és a stuttgarti kamarazenekar első hegedűse. Mintegy negyvenperces (főleg magyar vagy magyar vonatkozású művekből álló műsoruk, többek között Brahms két magyar tánca, a Monti csárdás, összeállítás a Csárdáskirálynőből, valamint egy saját, vietnami–amerikai Oscar-díjra jelölt film zenéjének egy remek dala) egészen kiemelkedő volt. Aztán jött St. Martin, a sok hangszeren kitűnően játszó zenész, aki most saját kisegyüttese kíséretében lépett fel – őt aligha kell a könnyűzenét kedvelőknek bemutatni, annál is inkább, mert Aradon ezúttal másodszor lépett fel, először öt évvel ezelőtt.

Minden szempontból nagyszerű, remek este volt.