Vadonatúj Körhinta, a Nemzeti Színháztól

Az aradi színház kétszáz éves jubileumának ünnepségét, azt hiszem, nem lehetett volna szebben és méltóbban zárni, mint a magyar nemzet első színházának előadásával. Sőt: két előadásával: az aradi, eléggé kicsis színházba még így is nehezen fért el az érdeklődő közönség. Mégis, a Nemzetiről volt szó…

Darabbal, persze, jó magyar darabbal mással is jöhettek volna – van a műsorukon jó néhány –, a mostani pedig jószerivel alig ismert, még az anyaország közönsége körében is, azon túl meg egyáltalán. Nem csoda, alig két és fél éve mutatták be, s kereshetné az érdeklődő könyvtárban vagy könyvesboltban, nem találná meg.

A Körhinta ugyanis nem a színház, hanem a film számára íródott. S ha a kedves olvasó számtalan olyan regényt, novellát stb. tudna kapásból felsorolni, amelyből az idők folyamán film készült, fordítva aligha. Budapesten azonban megtörtént a csoda: Fábri Zoltán híres, az 1950-es években készült filmjét, amelyet még annak idején a Cannes-i Filmfesztivál nagydíjára is jelöltek, színpadra alkalmazták, mintegy tiszteletadásul a Magyar Művészeti Akadémia posztumusz tiszteletbeli tagja előtt.

Magam legalább kétszer, talán többször is láttam a Körhintát a nagyszerű Törőcsik Marival és Sós Imrével (meg több más neves színésszel), és egyes nagyjelenetei (a körhintás, a lakodalmi tánc, például) ma is előttem vannak. Hogy lehet ezt a (tulajdonképpen soványka) történetet színpadra vinni, ahol a moziban használt megoldások kivitelezhetetlenek

Hát úgy, ahogy Vidnyánszky Attila igazgató és nagyszerű rendező csinálta  Zsuráfszky Zoltánnal, az ugyancsak kiváló koreográfussal: a két Kossuth-díjas művész összefogásával különleges, szemet gyönyörködtető és közönséget vonzó produkció született. A néző jó ideig azt hiszi, hogy ez egy táncjáték, hiszen a Zsuráfszky vezette Magyar Nemzeti Táncegyüttes vagy harminc (remek) táncosa uralja a színpadot. Aztán lassan bontakozik a filmből is ismert történet: a lány nem akar hozzámenni a gazdag fiúhoz (falusi környezetről van szó, ahol a „föld a földhöz a kulcsszó), mert másikat szeret. A végére minden rendbe jön, hisz a Körhinta nem tragédia, bár olykor azzal fenyeget a cselekmény. Az előadás újdonságát, erejét, a „szerelem mindent legyőz” érzésének közvetítését a tánc, a zene (élő, természetesen), a népi dalok végzik el, a prózai színészek szerepe lecsökken. A néző viszont egy különleges élménnyel lesz gazdagabb.