Vastaps a Sas-tapsnak

Hétfőn este az aradi nagyszínházban a közönség lelkes tapsa közepette a reflektorfénybe kilépő Sas József hosszú (talán nyolc-tíz másodperces) hatásszünettel indított. 

A zsúfolt nézőtér lélegzetvisszafojtva leste: elfelejtette-e a művész a szöveget? Bár ilyesmit elképzelni is blaszfémia, hiszen „a nemzet Józsija” óriási – úgy fél évszázados plusz fél évtizedes – rutinjával bizonyára a legzűrösebb helyzetekből is sikeresen kivágná magát.

A hosszú csend után a művész imígyen szóla (mint Zarathusztra): „Nagyon meghatódtam. Hazajöttem”. Amivel természetesen egycsapásra belopta magát a közönség szívébe, amely hirtelen nem tudta, mire utal: egy közeli, bár határon túl eső városbeli, békéscsabai születésére? De nem, mert így folytatta: „édesapám az 1930-as években Aradon játszott”. (És milyen kicsi a világ: később Beregi Péter is elmondta, hogy apukája „szintén zenész”, ugyancsak Aradon színészkedett a zaklatott XX. század harmincas éveiben.)

Egyszóval: jól leütött alaphanggal indult a Sas-kabaré, amit – műfajként – a közönség döntő többsége (ha nem az egésze) a nálunk is fogható anyaországi tévéállomások régebbi, és mostanában ismét gyakori közvetítéseiből ismer.

A továbbiakhoz, úgy érzem, tartozom a kedves olvasónak egy őszinte vallomással. Személy szerint nem vagyok feltétlen híve Sas Józsefnek és kabaréjának, és szeretem magamról azt hinni, Karinthyval szólva (talán nagyképűen): a humorban nem ismerek tréfát. Ha a tévében műsorra tűzik Sas Józsefet, nem töröm magam, hogy minden áron megnézzem, s ha mégis láttam, jó néhányszor elhúztam a számat egy-egy erőltetettnek vagy nem éppen szellemesnek vélt tréfa láttán-hallatán. (Elismerve természetesen, hogy esetleg a magam ízlésével van baj.) Mindezt előrebocsátva többet kaptam, mint amire számítottam, és kitűnően szórakoztam a hétfő esti műsoron. A Sas-kabaré, fennállása óta először, huszáros rohammal – egy eredetileg másnak tervezett társulat helyett – bevette Aradot (is) a 2012-es esztendő böjtmás havában, az Aradi Kamaraszínház jóvoltából. 

A sokfajta művész címmel-ranggal kitüntetett Sas József azzal kezdte, hogy bemutatta Magyarország (Fodor Sándor és Kertész János alkotta) „legkisebbb kísérőzenekarát”, majd egy kb. 25 perces műsort adott elő, helyenként zeneskísérettel ( a 74. évében járó művész ma is nagyszerűen énekel), amiből persze – a magyar kabaré hagyományaihoz híven – nem hiányzott a kemény politikum. Ismert nemzetközi slágerek dallamára írt szövegekben alaposan „kiosztotta” a magyar politikát és szereplőit („Ez az ország aranybánya/, aki nem lop,/Majd megbánja)  Ezt követően egy olyan műsorrészletet adott elő, amit talán , mondta, „nem láthatunk majd a tévében, mert kivágják”. Megtörténhet, de Aradon láthattuk, hallhattuk. (A Sas-kabaré  2012 januári, a budapesti Fészek Klubban történt újraindítása alkalmából felvett videojelenetek szerint már e szövegek – vagy más szövegek? – elhangzottak.) Ami biztos: a beharangozott Heller Tamás, az egykori Mikroszkó színpadi régi munkatárs helyett két fiatalabb „trónkövetelő” jött Aradra: Aradi Tibor (először Beregi Péterrel, a Magyar egészségügy c. nagyon jó jelenetben), majd önálló (vicc)műsorral jelentkezett, hogy aztán átadja a színpadot Varga Ferenc Józsefnek (kire gondolhattak szülei a névadásnál?), aki egyebek közt egy nagyon hatásos Charlie- és Elvis Presley-, de főleg Szikora Róbert-paródiával  igazolta: van ígéretes utánpótlása a Sas-féle kabarénak. Az idősebbek („Nincs régi vicc. Egy újszölöttnek minden vicc új”) persze hallották már az elhangzott tréfák egyikét-másikát, de az ismerteken is jó szórakoztak. (Házifeladat – e sorok írója számára teljesen új: – mi az: nyelve piros, szarva barna?) Az ezt követő roma-jelenet (Sas–Beregi) szerintem a műsor leggyengébb láncszeme volt, amit a klasszikus Hacsek és Sajó- (Sas–Beregi) jelenet részben , majd a Sas József mesterére, Szerdahelyi Kálmánra utaló Petőfi-verse (Falu végén kurta kocsma) teljesen rehabilitált a szinte hajszálpontosan (a jelenetek utáni, majd a végén felhangzó vastapsokat is beleszámítva) két órát tartó előadásban.