Lépésben az idővel

Simán, ráérősen gurul a kerekes szék, nem siet sem a benne ülő, sem a mögötte haladó. Régen volt, amikor Müller Margit reggelente a munkahely felé szaporázta a lépést, régen volt, amikor a Gyapjúipar és a híres Gubán gyár biztos megélhetést nyújtott a temesváriaknak és a környékbelieknek. Müller Margit emlékeiben úgy él minden, amilyennek egykor látta. Mert azóta köd ereszkedett a szemére, és jobbára csak azt „látja”, amit a kerekes széke mögött haladó Farkas Mária Éva mond, mesél neki. A hosszú, közös séták ablakot nyitnak a világra, a szavak színeket festenek a képzelet vetítővásznára. És Farkas Mária Éva a nem sokkal ezelőtt még rangos Electrotimiş vállalat tervező- technikusa, nyugdíjaskora dacára nem fogy ki a szóból, nem esik nehezére a beszéd. Mindig talál közölnivalót az emberekről, az utcáról, ahol haladnak, a helyről, ahol elidőznek.Az elmúlt szombaton a magyar nyugdíjasklubba sétáltak el együtt, mert nekik is hírül adta az újság, hogy szüreti mulatságot tartanak, ahol tárt ajtó és nyitott szív várja a kikapcsolódni vágyókat. A két új vendég nem csalódott... Farkas Mária Éva mondja: – Kissé félve jöttünk el, mert az előrehaladott életkor meg a kerekes szék talán nem jó névjegykártya, de érdeklődésünkre Béres Margit, a klub elnöke biztatott. Hát elindultunk a kilencvenhét éves Margit nénivel a város másik végéből. – Pontosabban honnan és hogyan? – kérdezem.– Besenyőtelepről, gyalogosan, hisz kerekes székkel nehezen boldogulnánk a villamoson vagy taxival. Jót tesz a séta, a friss levegő, az őszi napsütés, a beszélgetés mindkettőnknek. Margit néninek nincs gyermeke, a testvére Németországban él, ő küldte a kerekes széket, hogy könynyebben közlekedhessen a nővére. Margit néni az unokaöccse családjával lakik, és semmiben nem lát hiányt, csak a társaságot nélkülözi. Valamikor régen sportolt. Akkoriban a különböző egyletek mellett sporttelepek is voltak, azokat meg az akkori életet ma is emlegeti. Megértem, különösen, mert fiatal- koromban én is atletizáltam, sok szép emlék köt a sporthoz. Ezért is fájlalom annyira, hogy az egykori Electrica-pálya (a későbbi Progresul, majd UMT-stadion) siralmas állapotba jutott. Az Electrica színeiben indult a világhírnév felé a temesváriak büszkesége, a magasugró Balázs Jolán, Sőtér János és mások, az Electricának volt labdarúgó-, atlétikai, asztalitenisz-, tekecsapata, ezen a sportpályán még játszott a híres Ripensia!... Az Electrica-pálya volt a sportkedvelő gyárvárosiak szíve-lelke, ne csodálkozzon hát senki, hogy az idős korosztály – minket, nőket is beleértve – ma is lelkesedünk érte. Már nem versenyzünk, de azért tartjuk a lépést az idővel. Igaz-e, Margit néni? – hajol közelebb a kerekes székben ülő idős asszonyhoz. Ő bólint, hisz gesztusokból, kevés szóból is értik egymást. A szüreti mulatság zsibongása meg a zeneszó hallatán megélénkül Margit néni arca, szemüvege mögött csupa figyelem a tekintete. Csak ő tudja, hogy mit lát, mit varázsol ide a képzelete...– Jövünk máskor is? – nyúl ki aszott keze biztatást várva kísérője felé.Mielőtt elbúcsúznánk, Farkas Mária Éva még megjegyzi, hogy ő nem családtag, csupán csak besegít Margit néni ápolásába. Tisztességesen megfizetik érte. A vasárnap azonban nem a munkáé. Eljárnak a szabadban tartott rendezvényekre meg a templomba: egyik héten a római katolikus misére, másik héten a református istentiszteletre, mivel ők ketten más-más felekezet hívei. De mit számít az, hisz az ima egy helyre kerül... Erről mondhatná a vallásos ember, hogy lám, a Jóisten mindenkinek kirendeli. Az örök bizakodás, az élet szeretete azonban az ember erőssége. Lélekből fakad. Kilencvenen innen és túl.