Az ínyig lekoptatja az orkák fogát a cápalakoma

Egy kutatócsapat felfedezte, hogy a Csendes-óceán egyik orkacsoportja cápákkal táplálkozik, ami jelentősen elkoptatja fogaikat.

A „gyilkosbálna” vagy orka néven ismert kardszárnyú delfin a delfincsalád legnagyobb és legelterjedtebb tagja. A kardszárnyú delfinek hírhedten válogatósak. Az egyik csoportról kiderült, szokatlan módon cápákkal táplálkozik. Ám a Csendes-óceán északnyugati részén élő ezen delfinek nagy árat fizetnek a kemény bőrű zsákmányért. Fogaik egészen az ínyig elkopnak.

Szokatlan táplálkozásuk dokumentálása alátámasztja azon elképzelést, miszerint a régió három orka családja külön fajokat ölel fel. Ennek kihatása van mind a jövőbeli kutatásokra, mind a természetvédelmi stratégiákra.

A kardszárnyú delfineket – Orcinus orca – korábban is látták már egyszer-egyszer cápákat fogyasztani. John Ford amerikai kutató szerint az állatok bármit megszerezhetnek, amit akarnak. A kutató csapata jelentette az új felfedezést az Aquatic Biology folyóirat hasábjain. A csúcsragadozóknál azonban szokatlan, hogy erre a táplálékra specializálódnak. Új-Zélandnál egy másik orkapopuláció esetén is úgy hiszik, hogy az állatok a cápahúst kedvelik, bár a kutatóknak nincs szilárd bizonyítékuk erre.

Észak-Amerika nyugati partjainál, a Csendes-óceán északkeleti részén élő három kardszárnyú delfincsoport a világ leginkább tanulmányozott populációja. Kettő csoportról a hetvenes évek óta tudnak. Ezek az úgynevezett rezidens delfinek, melyek halakat esznek és a tranziensek, melyek tengeri emlősökkel, mint oroszlánfókákkal táplálkoznak. A nyílt tengeri kardszárnyú delfineket a nyolcvanas évek második felében szúrták ki, ám egészen mostanáig nem tudták, milyen táplálékot részesítenek előnyben. 

A különböző delfin családokról ismeretes, hogy eltérő genetikájuk van, nem párosodnak egymással, és különböző vadászati stratégiákat tanultak meg. A tranziensek például kisebb csoportokban úsznak, és általában csendesek, mely elősegíti, hogy becserkésszék az áldozatot, míg a rezidensek sokkal vokálisabbak. Ford munkája újabb adalékot szolgáltat azon egyre erősebb hangokhoz, melyek szerint az eltérő delfincsoportokat külön fajoknak kellene tekintetni, ami a jövőbeli védelmi döntéseket érintően kulcsfontosságú tényező lehet.

Robin Baird delfinkutató – aki nem vett részt Ford kísérletében – szerint az, hogy ezek a populációk eltérő táplálkozást mutatnak, azt jelenti, nem cserélhetnek helyet egymással. A halfogyasztó rezidensek déli populációját kritikusan veszélyeztetettnek tekintik – mondja Ford. A többi populációt lokálisan veszélyeztetettnek, beleértve a nyílt tengeren, Kalifornia és Alaszka között élőket, melyek egyedszáma a becslések szerint kevesebb mint 500. „Ezek az apró populációk rendkívül érzékenyek a táplálékukat érintő változásokra.”

A nyílt tengeri orkák félelmetes kosztjának felderítése némi időt vett igénybe. Ford csapata és kapcsolattartóik 1988 és 2009 között 98 alkalommal tudták megfigyelni a delfineket. Ám, mivel több száz méteres mélységben táplálkoznak, nehéz volt megfigyelni szokásaikat. A kutatók csak két alkalommal kapták őket vadászaton. Az evésről gyors fordulásaik, hosszú, mély merüléseik, és a felszínre lebegő, rózsaszín húscafatok árulkodtak. Ezek genetikai tesztelése megerősítette, hogy legalább 16 Somniosus pacificus cápa maradványai.

Baird szerint ez az első megfelelő dokumentáció arról, mivel is táplálkoznak ezek az emlősök. A másik árulkodó jel az orkák fogának állapota. Az elpusztult, partra vetődött delfinek és a múzeumi egyedek vizsgálata alapján Ford kiderítette, hogy az átlagos nyílt tengeri orkák fogai egészen a pépes belső részig elkopnak. Bár a cápa fő kosztként történő kiválasztása veszélyesnek tűnik, Baird rámutat, a tranziens kardszárnyú delfinek sem szükségszerűen választanak könnyebb prédát. „A Steller-oroszlánfóka koponyája hasonló a grizzlyéhez. Megtámadni egy ilyen fókát talán még veszélyesebb, mint nekiugrani egy kétméteres tüskéscápának.”

A delfinek fogait illető elhasználódás még problémásabb lehet. „Elképzelhető, hogy a fiatal állatok végzik a munka nagy részét” – mondja Ford. „Az idősebbek talán csak a májat ragadják el.” Ám Baird szerint az is elképzelhető, hogy az idősebb állatok más táplálék után néznek, ahogy néhány ember is puhább ételekre tér át élete későbbi szakaszán.

(hirado.hu/Nature)