Bunkósbotként használhatta szárnyát egy jamaicai ősmadár

Egy kihalt, röpképtelen madár bunkósbottá fejlődött szárnyaival harcolt a riválisokkal és a ragadozókkal.

A Xenicibis xympithecus csontos bunkósbotja semmi ismerthez nem hasonlít a madárvilágban, vagy az emlősök, hüllők és kétéltűek birodalmában. A Királyi Társaság Proceedings B folyóiratában a kutatók olyan csontokról számolnak be, amelyeket egyértelműen egy másik madár „bunkósbotja” tört el. A faj talán kevesebb, mint 10 ezer évvel ezelőttig élhetett.

Az íbisz család tagjaként valószínűleg akkora lehetett, mint egy tyúk, ám sokkal komolyabb fegyverzettel. A fosszíliák azt mutatják, hogy a metacarpus – „kéz” csontjainak egyike – megnyúlt, és jóval nagyobb volt, mint a rokon fajoknál, emellett nagyon vastag falakkal rendelkezett. Ez lehetővé tette, hogy a szárnyak „harcban bunkósbotként vagy cséphadaróként” funkcionáljanak – írják a kutatók. „Nem igazán tudjuk, hogyan használták ezeket a bunkósbotokat, de azt tudjuk, hogy a modern íbiszek csőrüknél ragadják meg és szárnyaikkal püfölik egymást” – mondja Nicholas Longrich, amerikai kutató.

„Kielemeztünk két olyan csontot is, melyek a harc közben törtek el – beleértve a felső karcsontot (humerus), amely kettétört, aztán gyógyulni kezdett, bár a két csontvég nem forrt össze.” Longrich kollégája, Storrs Olson az egyik olyan kutató volt, aki a hetvenes években először azonosította a Xenicibis xympithecust.

Számos egyéb olyan madárfajt ismerünk, melyek harc közben szárnyaikkal verik egymást, többek között, ilyenek a hattyúk, melyek utódaikat védik ezzel a módszerrel. Néhány faj – beleértve a tüskésszárnyúakat, a bíbiceket és a tüskésszárnyú ludat – sarkantyúkat fejlesztett ki, hogy növelje az általa okozott kár mértékét. Az indiai-óceáni Rodrigues-sziget kihalt madara – a dodó kuzinja – csontos kinövésekkel rendelkezett szárnyain, melyeket nem hivatalosan „muskétagolyónak” hívnak, és amelyek – a jelek szerint – ugyanazon funkciót töltötték be. Longrich szerint azonban a gerincesek között, nincsen olyan állat, amelynek végtagja módosult volna bunkósbottá. 

Julian Hume brit madárpaleontológus, aki nem vett részt a kutatásban megjegyezte, a legtöbb röpképtelen madárral ellentétben a Xenicibis megőrizte hosszú szárnyait, valószínűleg azért, hogy csapásai még erőteljesebbek legyenek. „Az íbiszek utódai relatíve hosszú ideig maradnak a fészekben. Így, ha megőrizték ezt a jellegzetességet, mindez azt sugallja, hogy a ragadozók elleni védelemként volt rá szükségük, amelyek szép számban voltak jelen Jamaicán.”

Az íbiszek hajlamosak rendkívül territoriális viselkedésre is, így a bunkósbotok az egyedek közötti viták során is feladatot kaphattak, valószínűleg mindkét nem esetén. 

(hirado.hu/BBC)