Megtagadott vers

Anyák napján történt. – Te következel! – intett a szemével Andrea felé a tanárnő, de a kislánynak mintha gyökeret vert volna a lába, nem mozdult a helyéről. A mellette álló kisfiú figyelmeztetőn bökte meg a könyökével, hogy lépjen már előre, mondja a verset, de Andrea csak állt és hallgatott. A tanárnő figyelmeztető felszólítására végül mégis kilépett a sorból, és ahogyan az szokás, bemondta a költő nevét – Weöres Sándor – meg a vers címét: Buba éneke, anyák napjára. Gyönyörű vers, nem is hosszú, könnyű lesz megtanulni egy olyan jó szavalónak, aki többször díjat nyert – biztatta az iskolában az anyák napi műsort összeállító fiatal tanárnő, és nem is ütközött semmilyen ellenállásba a kislány részéről. A próbák is rendben folytak, szépnek ígérkezett az anyák napi ünnepség. A súgó persze, mint mindig, most is ott állt a tanítványai mellett, és ő sem volt mentes a lámpaláztól. Amikor Andrea belefogott a versmondásba, különös remegést vélt kihallani a hangjából. Fogalma sem volt, mi lelhette a kislányt, hisz a próbákon magabiztosnak bizonyult, a tőle megszokott módon, szépen szavalt, alig kellett egy-egy hangsúlyt korrigálnia.Most meg...Beállt a csönd, megbicsaklott a kislány hangja, és hiábavaló volt a súgó minden igyekezete. A többi gyerek arcára kiült a zavart mosoly, a széksorokból várakozásteljes, de elnéző pillantások érkeztek. Semmi baj, mindenkivel megtörténhet, hogy belesül a versmondásba. Csakhogy Andrea visszalépett a többiek mellé a sorba, lesütötte a szemét, összepréselte az ajkát, mint aki nem is akar többé megszólalni. Otthon is csak motyogott valamit a nagyanyja kérdésére, hogy milyen volt, hogy sikerült az anyák napi ünnep? És igencsak meglepődött, amikor délután betoppant hozzájuk a tanárnő.– Mi történt veled? Rosszul érezted magad? – szelíd unszolás volt a hangjában, és a kislány nem tudott kitérni a válaszadás elől.– Megakadtam, mert... nem szeretem azt a verset! – vetette oda nyersen a szavakat, és elcsuklott a hangja. A kifakadást dermedt csönd követte. Az évek óta ágyhoz kötött nagymama felült, a takarót markolászta, és az ő hályogfátylas szeméből is előszivárgott egy könnycsepp. – Hát... talán nem is az ő hibája – mondta nagyon halkan. A tanárnő gondolatai a versnél időztek. A gyönyörű versnél, meg a saját tévedésénél, amely nem számolt a rút valósággal. Azzal a ténnyel, hogy Andreát évekkel ezelőtt elhagyta az édesanyja. A szerény kis családi házból elszökött egy tornyos, tükrös palotába, ahol jobban érvényesült a szépsége. Azóta sem tért vissza, és a lányát sem hívta soha magához. Honnan is tudhatná, milyen az anyák napi ünnepség, ahol száz szem tapad a szavalóra, csupa jóságos, mosolygós anyai tekintet, s a versmondó gyerek nem leli köztük a magáét...Ezek után magyarázatként engedtessék meg e sorok írójának, hogy közzétegye a lelket ringató, ám egy tizenhárom éves kislány sebeit feltépő költői sorokat:„Ó, ha cinke volnék, / útra kelnék, / hömpölygő sugárban / énekelnék – / Minden este / morzsára, búzára / visszaszállnék / anyám ablakára. Ó, ha szellő volnék, / mindig fújnék, / minden bő kabátba / belebújnék – / Nyári éjen, / fehér holdsütésen / elcsitulnék / jó anyám ölében. Ó, ha csillag volnék, / kerek égen / csorogna a földre / sárga fényem – / Jaj, de onnan / vissza sose járnék, / anyám nélkül / mindig sírdogálnék.”