A Feszty-triptichon – közös érték, közös örökség

Nemrég volt az aradi Kölcsey Egyesület éves közgyűlése, ennek kapcsán beszélgettünk Berecz Gábor elnökkel és Fekete Károly alelnökkel, felelevenítve a 2022-ben történteket, illetve mindazt, amit sikerként könyvelhetnek el az utóbbi évek folyamán.

„A 2022-es év legnagyobb eseménye tulajdonképpen május 12-én volt, amikor is hosszú évek után, közel hét évtized után sikerült megnyitni a múzeum második emeletén, eredeti állapotban visszaadni azt a kiállítást, amely valamikor az első világháború előtt nyílt meg. Rendkívül fontos nap volt, hiszen rangos részvétel mellett egy, a Feszty-triptichonnal kapcsolatos konferenciára is sor került. Az Arad megyei hivatalosságok mellett előadást tartott Sarkadi Nagy Emese művészettörténész (Esztergomi Keresztény Múzeum), Görbe Márk budapesti művészettörténész, Kertész Péter, az Ópusztaszeri Nemzeti Történelmi Emlékpark ügyvezető igazgatója. S ha már a Magyarországról érkezett felszólalókat megemlítettük, nem hagyhatjuk ki a nagyszebeni Ioan Muntean restaurátort, aki a hármaskép helyreállítási munkájába nyújtott bepillantást, dr. Adriana Pantazi művészettörténészt, aki az aradi szépművészeti múzeum kezdeteiről és jelenéről értekezett, mint ahogy dr. Andó András megyei tanácsi igazgatót, illetve annak elnökét, Iustin Cioncát sem. Mindent összevetve nemcsak Feszty Árpád festménye került vissza megérdemelt helyére a múzeumban és a köztudatban, de nívós rendezvények emelték az esemény fényét” – összegzi Berecz Gábor az utóbbi időszak egyik legjelentősebb kulturális eseményét.

A képzőművészetnél maradva, a Kölcsey Egyesület az elmúlt tíz évben több kiállítást szervezett kortárs aradi művészek alkotásaiból, illetve már nem élő, de szintén aradi vagy aradi kötődésű festők munkáiból. Az egyesület munkájának ezt a részét Fekete Károly irányítja.

– Mindig kedveltem, szerettem a képzőművészeteket, bár művészi hajlamaim soha nem voltak. Nem is kísérleteztem ilyesmivel.

– De otthonosan mozogsz benne.

– Gondolom igen, és mondjuk az aradi képzőművészetben meg különösen is. Az aradi festőknek az alkotásai teszik ki otthoni festményeim zömét. Legújabb szerzeményeim között van egy Latinka Elza-kép, amely, már csak azért is, mert női festő, különösen ritka dolog.

– Akár kiállítást is szervezhetnél saját gyűjteményedből.

– Simán, már ha mennyiségről van szó, akkor biztosan. Visszatérve a kapcsolatomra az aradi képzőművészettel, mondhatnám, hogy egy tragédiával indult akkor, amikor szétverték Pataki Sanyi bácsinak a sírját. Akkor kezdődött az, hogy felvállaltam az egyesületen belül egy ilyen kurátori szerepfélét, évente két kiállítást szerveztünk, főleg aradi magyar képzőművészeknek. Nagy sikere volt. Megemlíteném Eisele-Szűcs Zoét, aki egymaga képviselt mindent, amit Közép-Európa nyújthat, keveredésben is, emberi lélekben és érzésben is. Egy aradi vagy egy közép-európai festő másképp festi le a tájat, a csendéletet vagy akármit mint egy nyugat-európai. Egy másik szál, amely engem, mint megszállott aradit vitt előre az az, amit még tulajdonképpen Muci nénitől, Szabóné Ferencz Irmától (egykori művészettörténész – szerk. megj.) örököltem, akinek szívügye volt a Feszty-kép. Sajnos életében nem tudott igazán komolyan megmozgatni semmit ez ügyben, bár mindent megpróbált. Valahogy megörököltem tőle ennek a Feszty-képnek a sorsát. A kiállítása körülbelül egy hétéves harc eredménye, amit még Jankó Andrással indítottuk el. Én azt hiszem, hogy ennek az egésznek nemcsak az volt a komoly eredménye, hogy kiállítottuk a képet, hanem valahogy sikerült a többségieket is megszólítanunk, bevonnunk ebbe a folyamatba, érzékenyíteni (manapság divatos ez a szó), hogy igenis ez egy közös érték. Nemcsak a Feszty-kép, hanem mindaz, ami a múzeumban van, és esetleg magyar, osztrák vagy német vagy csuda tudja, milyen festő festette, vagy az ereklyemúzeumban azok a tárgyak, amelyek kötődnek ahhoz a városhoz ahol ők is élnek. Ez egy közös örökség végül is. Ezt abból is érzem, hogy elfogadnak bennünket azokban az intézményekben, amelyeket az egyesület alapított. Az utóbbi időben a kiállítások megnyitóján megjelentek a románok is, azokat szinte már két nyelven tartjuk, és szerintem ez pozitívum, hogy még feléjük is nyitunk.

A képzőművészetről még annyit, ezzel van nekem az utóbbi időben egy kis problémám is. Tíz év után valahogy valakikben felmerült, hogy miért csinálom én ezt az egészet, mert nem vagyok művészettörténész. Ez végeredményben igaz, de én soha életemben nem tartottam művészettörténeti előadást, hanem szerveztem.

– Ennek ellenére azok, akik a te vezetéseddel nézték meg a tárlatot, sok mindent tudtak meg, és bizonyára élvezték a kirándulást az ereklyék és a festmények között. Ehhez pedig nem elég az évtizedek alatt felszedett tudásanyag, hanem adottság kell hozzá, előadói adottság.

– És még van egy olyan szál is, hogy én egy olyan generációval jártam iskolába, amelyik több képzőművészt is kitermelt: Ódry Mari, Steinhübel Zoli, Simó Margit, mind osztálytársaim voltak.

– Maradjunk a kiállításoknál. Bemegyünk egy kiállításra, és gyönyörködünk a képekben. De addig, ameddig idáig eljutunk, a háttérben hatalmas munka zajlik. Kiket, hány embert tudtok mozgósítani egy-egy kiállítás megszervezéséhez?

–  A szervezési munka javát én viszem, de mindannyian besegítenek. Berecz Gabi, Gulyás Feri, Erdélyi Pista. De másokat is említhetnék. A kurátorok között van egy mondás: holt festőnek könnyű kiállítást szervezni, nem szólnak bele, hogy melyik képet hová tegyék. Egy kiállítás viszont vonzó kell legyen. Először mindig a kiállító művész rakosgatja, ahogyan ő képzeli, aztán majd jövünk mi, és átrendezzük. Ez is egy mesterség. Ez sem egy könnyű feladat. Voltak viták is. Ebbe besegít Vasile Andrei kollégám, aki muzeológia és történelem szakot végzett.

(Folytatjuk)