A járásbíró és a piackutató

Van egy ismerősöm, akivel nem olyan rég gyakran összefutottam. Ha piacra mentem, mérget vehettem rá, hogy ott találtam. Ő azt állította, hogy én vagyok örökké az utcán, mert hogy másként aligha találkoznánk. Ez is igaz.

Jellegzetes mozdulattal már tisztes távolból meglóbálta a kezében lévő színes szatyrot. Ez nála az üdvözlés jele volt. Parolázás közben a lépten-nyomon hallható „ro-magyar” nyelven fújta az ismert szöveget: „egy jó șef de plasă (járásbíró) mindig a terepen van. A feleségem helyezett ebbe az irigylésre méltó funkcióba, miközben a kezembe nyomta ezt a plasat. Tudom, neked is sokat hoz a konyhára a szakmád: marketinges, azaz piackutató vagy” – mondta. És ekkor már harsányan nevetett.

A minap azzal lepett meg, hogy ezentúl ritkábban látjuk majd egymást.

Magyarázatként emberünk elmesélte, hogy a múltkoriban a „kispiac” végében egy tagbaszakadt férfi hangosan azt kiáltotta: „tollat veszek!” Gondolta, megtréfálja. Kigombolta a tollal bélelt kabátját, kihúzott a béléséből egy pihét, és megkérdezte, mit ad érte.

„Szerencsémre, a lábam még jó” – zárta mondandóját ismerősöm.

Szóval, azóta csak elvétve találkoztunk. Én nem árulok tollat, ő terepet váltott, és immár a „nagypiaci járásban” lóbálja a szatyrát.