A közteherviselés létkérdés

Szemléletváltásra – az önszerveződés, közösségépítés, és főleg a közteherviselés zászlaja alatt történő felzárkózásra van szükség az erdélyi magyar társadalomban – véli Gergely Balázs, tavaly megválasztott EMKE-elnök, akivel a szervezet idei közgyűlését követően beszélgettünk. 

– Mit tekint ma feladatának az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület?

– Az EMKE 141 éves története során sok tekintetben változott. Volt időszak, amikor a működését is ellehetetlenítették, betiltották, de az alapcélok tekintetében a közel másfél évszázad alatt semmi nem változott. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet az alapítók 1886. április 12-én azért hozták létre, hogy legyen egy egész Erdélyre kiterjedő hálózat, amely a magyar emberek közötti testvéri érzést, a kulturális kapcsolatokat, a kulturális életet felpezsdíti és az egymás iránti gondoskodó felelősség-vállalást erősíti. A mai nyelvre lefordítva ez erdélyi magyar kulturális és gazdasági közösségépítést jelent. Amikor ezelőtt tíz hónappal átvettem az EMKE elnöki tisztségét, erre esküdtem fel magam is. Úgy gondolom, hogy a nagyon összetett, de komoly erővel bíró kulturális piramisunk alapköveit és alsó sorait is gondozni, erősíteni kell, és ez az a feladat, amelyre a mai EMKE-nek a legnagyobb figyelmet kell fordítania. Nem kizárólag a magaskultúra, hanem a mindenkit érintő, mindenre kiterjedő közművelődés, közösségépítés áll a fókuszában. 

– Ennek céljait szolgálja az EMKE által nagyon tudatosan és következetesen kiépített Magyar Ház-hálózat. De számos országos szintű projekt is indult az utóbbi években az EMKE égisze alatt. Milyen irányba? 

– A kilencvenes évektől Erdélyben a magyar civilszféra újjászületett és nagyon megerősödött. Azokat a feladatokat, amelyeket egy többségi társadalomban rendszerint állami finanszírozásból működtetett és ellenőrzött intézmények látnak el, nálunk legtöbb esetben civil, kulturtális szervezetek vállalják fel és végzik, többnyire ügyszeretetből, elkötelezettségből és bizonytalan anyagi lehetőségek mellett. Ilyen szervezetek tömkelege működik Erdély-szerte, és legtöbben kitűnő munkát végeznek. Úgy gondolom, hogy az EMKE-nek talán az egyik legfontosabb feladata az elkövetkező években az, hogy a közösség és kultúraszervező entitásokat megszólítsa, segítse, és a laza kötések elve alapján egy jól együttműködő hálózatba tudja tömöríteni őket. Kapcsolatot tudjon építeni közöttük, és bevonja őket különböző országos programok futtatásába. Az elmúlt években kitűnő lehetőségek nyíltak részben az anyaországi kormányzattal, illetve a Nemzeti Művelődési Intézettel való partnerségben különböző közművelődési programok erdélyi meghonosítására, működtetésére. A legfontosabb talán az ASzakkör című program, amelyben az EMKE-koordinálása alatt körülbelül 165 közösség és helyszín kapcsolódott be. A program lényege, hogy kis közösségekben közös foglalkozásokra gyűlnek össze hárman, öten, tízen és a vesszőfonástól kezdve a hímzésig, horgolási, nemezelésig, bútorfestésig együtt tanulják a különböző kézműves tevékenységek, elfoglaltságok fortélyait, ingyenesen, képzett vezetők segítségével. A program nagyon népszerű, és hatására nagyon jó kisközösségek alakulnak ki, együtt dolgozgatnak, tanulnak, és – ami a mai világban talán a legfontosabb – összejárnak. De ugyancsak az EMKE koordinálja Erdélyben a Másnak térkép e táj, illetve a Hétköznapi hőseink című programokat is. Ezek főleg középiskolásoknak szólnak, s lényegük, hogy megismerjük és bemutassuk szűkebb régióinkat, falunkat, kisvárosunkat, annak jelentős, de kevésbé ismert személyiségeit, értékeit. Úgy gondolom, hogy ezt a tevékenységi palettát is bővíteni lehet, de ami nagyon fontos lenne, hogy az EMKE az elkövetkezendő években minél több saját programot generáljon. Nekem vesszőparipám, hogy lokális, regionális és országos szinten is rendszeres találkozókat, együttléteket kell szervezni, amelyek keretében összegyűlnek, és együtt gondolkodnak, terveznek a tenni akaró magyar emberek. Helyi szinten EMKE-köröket, -klubokat, amelyek mindamellett, hogy felvállalnak különböző kisebb-nagyobb helyi közösségi ügyeket, keretet adnak az eszmecserére, a tanulásra és egymás erősítésére, bátorítására. Nagyon nagy szükség van erre, mert gyakorlatilag saját magunkon kívül másra egyre kevésbé számíthatunk.

 – Az EMKE-közgyűlés napján került sor a Fadrusz-emléktábla felavatására is. Ez ugyan a Kincses Kolozsvár Egyesület kezdeményezésére, szervezésében zajlott, de az EMKE hőskorában igen sok emlékművet állított különböző történelmi emlékhelyeken. Jó párat itt, Hunyad megyében is. Ma mennyire tud az EMKE részt vállalni az emlékállításban?

– A Fadrusz-emléktáblát a Kincses-Kolozsvár Egyesülettel állítottuk Kolozsvár főterén, annak a háznak a falára, ahol Fadrusz a Mátyás-szobor felállítása idején lakott. Az üzenete kettős: egyrészt az, hogy manapság is vannak még nagy-nagy tartozásaink, restanciáink. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy Fadrusz János az elmúlt ezer év legnagyobb ajándékát hozta Kolozsvárnak a Mátyás-szobor megalkotásával, amely rövid idő alatt Kolozsvár legerősebb szimbólumává vált. Mindennek jegyében Kolozsvár legalább ennyivel tartozik a szobrászfejedelemnek, hogy egy kis emlékhelyet létrehozzon számára. A táblaállítással ezt a tartozást sikerült kiegyenlíteni. Ugyanakkor biztosan tudom, hogy Erdély-szerte sok hasonló restanciánk van. A törlesztés nem lehet egyetlen szervezet, mondjuk az EMKE feladata, hanem tágabb értelemben a teljes erdélyi közösséggé. Az EMKE feladata leginkább az lehet, hogy az ügyet népszerűsítse és megoldási mintákat, lehetőségeket adjon. Mint már korábban említettem, nagyon fontosnak érzem, hogy az elkövetkező években EMKE-körök, EMKE-klubok alakuljanak Erdély-szerte. Baráti társaságok, kisközösségek álljanak össze, akik összejárnak havi, kéthavi, félévi rendszerességgel, és amellett, hogy minőségi időt töltenek együtt – amelyre a mai atomizálódó világunkban egyre kevésbé van példa –, tervezgetnek, és együtt vállalnak fel bizonyos közösségi ügyeket. Úgy gondolom, hogy minden faluban, minden kistelepülésen van két-három olyan emlékhely, olyan ügy, olyan feladat, amely mellé oda lehet, és oda kell állni, magad uram, ha szolgád nincsen alapon. Még egyszer hangsúlyozom, a közösségépítő, hagyományőrző, művelődésszervező munkát mi magunk kell elvégezzük, nem fogja senki helyettünk megtenni. 

Ezért gyakorlatilag azt a fajta szemléletmódot, amely az EMKE alapítói zászlajukra tűztek – a jobb adni, mint kapni, a közteherviselés, a közgondolkozás és közadakozás tekintetében – vissza kell hozzuk, és általánossá kell tegyük a mai világunkban is, mert ez a túlélésünk és megmaradásunk első számú záloga. Ezt a vállalást nem feltétlenül egymilliós közösségre kell szabni, hanem sok-sok apróbb-nagyobb közösségből kiindulva, előbb-utóbb kiteljesedik, és összeáll a nagy kép.

– Hasonló kérdés motoszkál bennem a műemlékek kapcsán is. Ugye a műemlékvédelmet most már nagyon intézményesítették, szabályozták, de ettől még számos magyar vonatkozású, különböző korokból fennmaradt műemlékünk van siralmas állapotban. A kisközösségek konkrétan mit tehetnek egy ilyen épület fennmaradása érdekében?

– Nemcsak épületekről van szó, hanem emlékművekről, emléktáblákról, szobrokról vagy akár síremlékekről, amelyekben a közösségeink jelentős személyiségei, nagyjai nyugszanak. Véleményem szerint a legfontosabb az emlékezetnek az életben tartása. Ha nem emlékezünk valamire, nem tartjuk számon, akkor azt nem tudjuk szeretni, becsülni, tisztelni sem. Ha nem tiszteljük, akkor megóvni, rendben tartani sem fogjuk. Az oktatáshoz, a neveléshez kell először visszanyúlni, és nyilvánvalóan itt a legfontosabb célcsoport a gyermekeinknek a világa, hiszen ők azok, akiknek kötelességünk átadni azokat a közös emlékeket, azokat a közös történeteket, amelyek összekötnek bennünket, és egy közösségé formálnak. Ezzel kezdődik a munka, a közös feladat, és innen tud kihajtani, kivirágozni. Ennek a folyamatnak nem csak és nem feltétlenül a professzionális, műemlékvédő szervezetek a kulcsai, sokkal inkább a kisközösségeink. Ha mi magunk odaállunk, megtaláljuk a módját, megtaláljuk hozzá a társakat, az embereket, akkor a hozzánk legközelebb álló fontos ügyeink, fontos műemlékeink rendben lesznek, és lesz mit továbbadni az utánunk következő nemzedékeknek. Az EMKE ennek a szemléletmódnak az erősítésében fog hangsúlyos szerepet vállalni az elkövetkezőkben. Terveink között van egy komoly EMKE-stúdió létrehozása, amelybe folyamatosan be szeretnénk hívni Erdély minden szegletéből azokat a kulturális szereplőket, akik ezeknek a céloknak megfelelően élnek, tevékenykednek, és a történeteiket megosztva mások számára is példaként állíthatók.

– Említette az ifjúságot, a nevelést, ugye az EMKÉ-n belül külön ifjúsági tagozat vagy szervezet is működik, az EMKISZ. Mi a tapasztalat, hogyan cseng a közművelődés fogalma a fiatalok fülében? Mennyire lehet őket eredményesen megszólítani?

– Ezzel kapcsolatban nincsenek méréseink csak megérzéseink. Amit mondhatok, azt elsősorban a saját tapasztalataimra támaszkodva mondhatom. Nem hinném, hogy kilógnának a sorból a mai ifjabb nemzedékek, hiszen számtalan jó példát látunk, rengetegen kapcsolódnak be a kultúraápoló, -művelő szervezetek munkájába. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy a tendencia nem biztató. A digitális világ, a többnyire szűrhetetlen és ellenőrizhetetlen információdömping a legkevésbé sem azt segíti, hogy a finom dolgokra, az érzékeny dolgokra, a számunkra kulturális értelemben fontos dolgokra irányítsa a figyelmét. Sokkal inkább azt látjuk, hogy elvonja attól. Arról nem is beszélve, hogy a mai közösségi média arra neveli a gyerekeket, hogy a figyelmük rendkívül szorttá és felületessé váljon. Egy-egy reels-videónak a hossza most már tényleg néhány másodperc, és ha azalatt nem keltette fel a figyelmüket, akkor azonnal továbbsodródnak a videók tömkelegében. Ez a világ semmiképpen nem segít, ösztönöz az elmélyültebb, odaadóbb figyelemre, amely előfeltétele a kulturális témák megismerésének, felvállalásának. Mindazonáltal, én úgy gondolom, hogy ezekkel az eszközökkel is meg kell próbálni, és talán lehet is „operálni”.  Meg kell találni a módját annak, hogy a figyelmet a közösségi ügyeinkre is felhívjuk, nyilván ennek a világnak a játékszabályai szerint, a saját eszközeivel, játékosan. Ezen intenzíven agyalunk, és bízom benne, hogy a megoldásokat is megtaláljuk. 

–  Talán az ilyen téren példamutatóan tevékenykedő fiatalokat is ki lehetne emelni, díjazni. Az idei közgyűlésen is átadásra kerültek az EMKE-díjak. Többek között Nagy Károly vállalkozó, mecénás munkásságát ismerték el. A mecenatúra valamikor igen virágzó jelenség volt az EMKE életében, itt Hunyad megyében is komoly példát láttunk erre akár gróf Kuun Géza és Gróf Kún Kocsárd részéről, akik jelentős birtok- és pénzadománnyal támogatták az EMKE-t. Ez a mecenatúra mennyire van jelen a mai kulturális életünkben, Erdély szintjén? 

– Hál’ Istennek erre is azt tudom mondani, hogy számos jó példát láthatunk, ki-ki a maga közelében. Én például a Kolozsvári Magyar Napok szervezőjeként tudom azt, hogy mekkora segítséget jelent, hogy felsorakoznak mellettünk a magyar cégek, kicsik, közepesek, nagyok, különböző mértékben, de ténylegesen a közteherviselés szemléletmódjával viszonyulva a közös ügyhöz. Odaállnak a programjaink mellé, segítenek, és nem feltétlenül csak anyagilag. Nagy Károly, akit az idei díjátadón gróf Mikó Imre-díjjal tüntettünk ki, az egyik példamutató képviselője a gondoskodó, céltudatos mecenatúrának. Nem csak egy ügyben és egy irányba. De számos más megsüvegelendő, pozitív példát látok. A közelmúltban nyitottuk meg a Kolozsvári Magyar Szalont, amely úgy jöhetett létre, hogy egy kiváló ember, Maier Orosz Judit úszóbajnok adni akart a köznek. Az ő kezdeményezésére jött létre az Orosz Alapítvány, és az ő magánadományából lett meg a szalonnak otthont adó ingatlan. Ilyenek azok a példák, amelyek a reformkortól az EMKE születéséig, s még utána is jó ideig általánosak voltak. Ez a szellemiség, ez a szemléletmód hívta életre és működtette az EMKE-t is hajdanán. A mai világ sajnos gyakorta másra nevel és másról szól. Nem azt kérdezi, hogy mivel járulhat hozzá valamihez, mit tud adni, hanem azt, hogy mit kaphat, mi jár neki belőle. Meggyőződésem szerint az erdélyi kulturális és civil világunk – ezen belül az EMKE – első számú feladata az, hogy ezt a rossz szemléletmódot megváltoztassa, és a jó irányba helyrebillentse. Meggyőződésem, hogy közösségünk jövője vonatkozásában ez a szemléletváltás nem pusztán egy lehetséges válasz a sok jó közül, hanem feltétel. Az egyetlen, amely az erdélyi magyar jövőnket szavatolja. Egyszóval: létkérdés.

– Bízom benne, hogy eredménye lesz ennek a munkának. Sok sikert, áldásos tevékenységet kívánok, és köszönöm szépen a beszélgetést!

– Én köszönöm!

(Fotó: EMKE)