A Simay közfürdő

Ma már csak a régi aradiak ismerik ezen a néven. Emeletes sarokház, amely közel egy évszázadon át a civilizált és egészséges életmód gyakorlására nyújtott lehetőséget a város és környéke lakosainak. Egy olyan időszakban, amikor saját fürdőszobával ellátott lakás még csak keveseknek volt a privilégiuma.

Jellegének megfelelően az épület nem volt túldíszített, hivalkodó, de azért homlokzatán, nagy vonalakban, minden megtalálható, ami az eklektikus építészet jellemzője egy olyan időszakban, amikor Arad kilépett a kisvárosi státuszból, és elképesztő iramban építkezett, fejlődött. Különösen a főkapu fölötti timpanon és a korinthoszi oszlopok.

Simay István (1833–1910) tanító, egykori ’48-as harcos építtette. Az ötletet egy tanfelügyelő ismerősétől kapta, akit krónikus náthájából egy bécsi közfürdőben gyógyították ki.

A „gyógyintézményben” kádfürdő, gőzfürdő, hideg- és meleg vizes zuhany, iszapfürdő, villanyfürdő, uszoda és masszírozó állt a vendégek rendelkezésére. A kor erkölcsi szellemében külön volt a női és a férfi részleg. A 20. század elején már fodrászat és kozmetikai szalon is működött az intézményben. A hideg vizes kismedencében gyermekfejjel még e sorok írója is ismerkedett az úszás rejtelmeivel. Évtizedekig ez a 15 méteres medence biztosította az aradi vízilabdások téli edzési lehetőségét. Az udvaron mély artézi kutat fúrtak a vízellátás biztosítására.

Az épület megfelelő hőmérsékletét gőzfűtéssel biztosították.

Akkoriban a vidéki városok sorában újdonság volt ez a minden igényt kielégítő műszaki felszereltség, hiszen az elektromos áram bevezetése is a „gyermekcipős időszakát” élte. Áramfejlesztő generátorokkal ezt a Simayban zökkenőmentesen megoldották. Ez a gőzfürdő is bizonyság arra, hogy Arad akkoriban a higiénia területén is a vidéki városok élvonalába tartozott.

Szolgáltatásai, de még inkább mérsékelt árai és olcsó bérletei miatt a fürdő nagy népszerűségnek örvendett.

Az udvaron mindmáig megmaradt a gyárkéményre emlékeztető torony,

amelyhez számtalan szóbeszéd, legenda fűződik. Sokan állították a régi aradiak közül, hogy innen rejtett út vezetett a Maros alatt a várba, ostromzár esetén menekülési lehetőséget nyújtva a várvédőknek.

A tanító, tanár, tanfelügyelő, szabadkőműves Simay István köztiszteletnek örvendő pedagógusa volt Aradnak. Egyike az Arad Vidéki Tanítóegylet alapítóinak, tankönyvíró, a felnőttek nevelése iránt is érdeklődést mutató városi tanácsos, a Honvédegylet elnöke. Szóval érdekes, de leginkább értékes ember.

Olyan jól kerestek volna akkoriban a pedagógusok, hogy rendelkeztek az ilyen merész vállalkozáshoz szükséges alaptőkével?

Na nem. Simay nem a szerény fizetéséből építkezett. Családjának 400 holdas birtoka volt Csurgón. Bátran kockáztatott, és bejött neki.

Simay István halála után az államosításig örökösei vezették az intézményt, amely az 1980-as években már idejétmúlt intézménynek számított, és érdeklődés híján bezárt.

Jubileuma idején csak két évszám került a kapu melletti falrészre: 1884–1984. Megérdemelt volna legalább egy „történelmi emlékmű” megjelölést.

Később emeleti helyiségeit egy nagyvállalat bérelte, földszintjén vállalkozók próbálkoztak a szerencsével. Volt itt diszkó-bár, rendezvényterem, vendéglő stb.

Belső helyiségei a számtalan átalakítás után már nehezen beazonosíthatók.

Napjainkban ismét magánkézben van. Ismét Simay-örökös a tulajdonos.

Mindezeknek köszönhetően került sor az épület arculatának a felújítására.