A szecesszió egyik „elfeledett”remeke

A szecesszió térhódításának legszebb időszakában épült. Kiérdemelte a műemlék besorolást, mégis valahogy kimaradt az építészetileg jelentős aradi házakról szóló könyvekből, de még az ide tartozó felsorolásokból is.

Nem tartozott a legelhanyagoltabb külsejű belvárosi épületekhez, de azért már ráfért a „homlokzati ráncok” felvarrása, a megszépítés. Az emeletes ház lakóinak dicséretére szóljon, hogy ezt még kellő időben meg is tették. Így a belvárosi református templom mellett álló, 1906-ban épült tágas udvarral ellátott bérház ma vonzza a járókelők pillantását.

Ha a ’80-as évek „találmánya”, a minden épületet elcsúfító utcai gázvezeték nem lenne ott, ahol van, azaz kívül, az utcai fronton, a kedvező benyomás zavartalan lenne. De ez az akkori városvezetés bűne.

Gyakran járok arra, és mindig eszembe jutnak a Buda Bujor mellszobrát díszítő szavak: „Kedves aradiak, ti nem is tudjátok milyen szép városban laktok”.

Van ebben valami mély igazság, amely főleg a nem tősgyökeres, hanem csak a pár éve Aradon élőkhöz szól. Főleg azokhoz, akik már ittlétük alatt jó kis zsíros állásokban osztják az észt a régieknek, akiknek fáj a szívük minden elhanyagolt épületért, minden építészeti díszelem eltűnéséért, a lassan, de remélhetőleg, megmentési folyamatba került városképért.

A szóban forgó ház homlokzati felújítása nagyon jól sikerült. Itt most helyén van minden, és a színárnyalatok is tetszetősek. A szecesszió legszebb elemei kerültek előtérbe: geometrikus vonalak, szimmetria, a kapu felett és két oldalt kovácsoltvas díszítésű erkélyek. Ízléses, a szecessziós elemeket kiemelő színezés.

Gyermekkoromban sokszor jártam a házban. Gyuri barátommal papírrepülőket eregettünk az utcára, abban a reményben, hogy elérik a templom tornyán lévő buzogányt. Nem sikerült. Hazajött barátom édesapja, Bakács Gyula, akinek nem kis szerepe volt a Jövő c. napilap megjelenésében, és összeszedette velünk az utcára kerülő papírrepülőket. Így is ügyeltek a tisztaságra a régi aradiak.

Mikor is történhetett mindez? Úgy 1952–1953 táján. Aztán ezzel a tekintélyes papírgyűjteménnyel gyújtottak be a kályhába. Kemény idők voltak, zord telekkel.

Később, jóval később kiderült, hogy itt lakott, vagy legalábbis itt gyerekeskedett Arad egyik „legnagyobb”, pardon, legmagasabb embere. Tiberiu Cercelnek hívták, kosárlabdázott a Vadász Ernő vezette csapatban. Ismert festő lett belőle. Évtizedek óta Târgovișten él.

Nemrég viszontláttam Aradon, a Nyugati Jelen egyik könyvbemutatóján. Ő is szerepelt néhai Juhász Béla barátunk interjúalanyai között, és eljött az eseményre.

A hajdani Úri utca (Eminescu) kezdi visszanyerni eredeti, előkelő arculatát. A Vadászkürt, a 7. szám alatti ház, Várkonyiék bérháza, a görög-katolikus palota, a Földes palota (erre az utcára néző szárnya) stb. már megadták az „alaphangot”.

Várjuk az igényes folytatást.