Amíg itt vagyok, jót tegyek

A statisztikák szerint a világon minden nyolcadik nő esetében alakul ki melldaganat – jelentős százalékban rosszindulatú. Palkó Cecilia, a dévai Szent Ferenc Alapítvány igazgatója négy évvel ezelőtt szembesült a ténnyel, hogy mellrákja van. Azóta gyakorlatilag minden új nap, minden egyes pillanat tudatos küzdelmet és egyben ajándékot jelent számára. Erről mesélt, nyíltan, egyszerűen, megosztva tapasztalatait mindazokkal, akik hasonló helyzetbe kerültek vagy kerülhetnek.

– Többnyire tudat alatt, de sok nőben ott lappang a félelem, hogy egyszer daganatot diagnosztizál testében az orvos. Mi volt az első gondolata, amikor nyíltan kimondták, hogy mellrákja van?

– Nem gondoltam még soha így erre a pillanatra, hogy milyen is volt. Én saját magam fedeztem fel a daganatot. És elmentem az orvoshoz. Megcsinálták a mammográfiát, ami megerősítette, hogy daganatom van. Elküldtek egy sokadik orvoshoz, aki mondta, hogy szövettani mintát kell venni, hogy megállapítsák jó vagy rosszindulatú-e a daganat. De nekem már az első orvos, aki megnézett, határozottan megmondta, hogy itt nincs mit variálni, ez rák, és az egyetlen járható út a műtét. Úgyhogy gyorsan meghoztam magamban a döntést, hogy nem szövettanizok, hanem megműttetem magam. Most azonnal. Jó, ha ilyen helyzetben az ember átgondolja az orvosi tanácsokat, és maga dönt. Mert sokszor a szövettani mintavétellel szétterjed a rák. Nem jó a daganatot megpiszkálni. Sokkal eredményesebb, ha teljes egészében kiműtik. Sajnos ezt az orvosok nem mondják meg. De ha az ember egy kicsit utána néz, a statisztika azt mutatja, hogy sokan azért haltak meg, mert a mintavétel nyomán elterjed a rák a szervezetben. Lehet, hogy van olyan fázis, amikor még hasznos a művelet, de ennek a határait nem tudják pontosan. Ezért jobb elkerülni.

– Hogyan fogadta a hírt a család? Amikor hazament és megmondta, hogy igen, rákja van?

– Hát én úgy kezdtem, hogy tudják, hogy én egy nagyon modern nő vagyok, és modern betegségeket is szoktam összeszedni, úgyhogy most a legmodernebb betegséget szedtem össze, ne ijedjenek meg. Manapság a legmodernebb betegség a rák, ez van, valahogy túléljük.

– Honnan kapott erőt, hogy ezt így állítsa be? Tényleg ennyire pozitívan tudott hozzáállni a betegséghez, első perctől?

– Igen. Első perctől nagyon bizakodó voltam. Azzal kezdődött, hogy az év februárjában befizettem egy medjugorjei útra. Akkor még nem tudtam semmit. Júniusban derült ki ez az egész, és mondtam, hogy engem hamar műtsenek, mert július 30-án indulok Medjugorjéba. Persze ezt senki nem vette komolyan. Elsején kellett volna műtsenek, de azt mondták szívbajos vagyok, halasztani kell. Én mondtam az orvosnak, hogy semmiféle szívbajom nincs, műtsenek nyugodtan. Elküldtek más orvoshoz. Kisült, hogy nem vagyok szívbajos. Tehát úgy álltam az egészhez, hogy nekem semmi bajom sincs. Műtsenek. Vegyék ki a daganatot. Szépen ki is vették másodikán. Aztán július 24-én beutaltak a kórházba 40 fokos lázzal. Az orvosok szerint tüdőgyulladásom lett. De nem az volt. Ez egy szombati nap történt. Én 28-án kellett induljak Medjugorjéba. Mondtam az orvosnak, hogy semmi bajom nincs, megyek haza. Szerdán saját felelősségemre kiengedtek a kórházból. Telefonáltam Csaba testvérnek (Böjte Csaba atya – szerk. megj.), hogy akkor én este megyek Medjugorjéba. Persze kétségbeesett, hogy ilyen nincs. Mondta, hogy ha valami bajom van, menjek be Újvidéken Harmath Károly atyához. Ilyen hosszú utat ne tegyek meg autóval. Mondtam jó. Este felültünk az autóba és másnap délután Medjugorjéban voltunk. Hát így. Én mindig azt mondom, hogy Medjugorjéba az megy, akit hív a Szűzanya. Engem valamiért hívott. Persze nagyon nehéz erről beszélni. De később kérdezték a kollégáim is, hogy hogy is volt akkor. És csak azt mondhattam, mondhatom, hogy adott pillanatban az ember érzi, hogy valaki erőt, energiát ad neki, lábon tartja. S akkor utána hallja vissza másoktól, hogy tudod, akkor imádkoztunk érted. Tehát ha valaki azt hiszi, hogy az imának nincs ereje, az nagyot téved. Én annyira éreztem az erőt, azt hogy velem valami történik. S akkor arra gondoltam, hogy van kétszáz munkatársa az alapítványnak, s ez a sok ember értem imádkozott abban a pillanatban. És éreztem az erőt. Nem tudtam, hogy honnan jön. Hát innen jött. Nagyon fontos, hogy az emberért sokan imádkozzanak. Mert meghallgattatik.

– Megváltozott az élete?

– Jó, ha tudják az emberek, hogy attól a perctől kezdve, hogy az ember testében megjelenik a rák, az egész további élete küzdelem a betegséggel. A rák soha nem gyógyítható százszázalékosan. Bármikor újra előjöhet. De te harcolhatsz ellene, meghosszabbíthatod az életed. Ez nagyon nehéz küzdelem. Egyedül nem is lehet. Ha nincsenek körülötted emberek, akik eszedbe juttassák, hogy vigyázz, mert még mindig küzdesz. Az ember sokszor belefárad, feladja. És akkor jön valaki a családból, és mondja: tudod, elölről kellene kezdened. Ez nem megy ilyen simán, de igyekszünk. Azért jó, ha az ember tudatosítja magában, hogy ő biztosan nem él annyit, mint egy olyan ember, akinek nincs rákja. A fontos, hogy tegyen mindent rendbe maga körül itt a földön, s aztán jöhet, aminek jönni kell. Ezt így el lehet fogadni.

– Adódtak-e olyan pillanatok, amikor nem így gondolta ezt. Amikor úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Hogy feladja? Volt-e hogy meghátrált a küzdelemtől? Hogy megijedt, félt?

– Megijedni nem ijedtem meg soha. Feladni sem akartam. Viszont volt olyan pillanat, amikor nem tudtam, hogy mit kéne tennem. Mert a rákbetegség velejárója a kemoterápia és a sugaras kezelés. S amikor öt hétig Kolozsváron kellett a sugaras kezelést végeznem, akkor egyedül voltam. Minden nap egy fél órát tartott ez a kezelés, és akkor 23 és fél órát gondolkodhattam azon, hogy akkor most mit is csinálok. Nahát, nekem soha nem jött semmi okos gondolat a fejembe. S rá egy hétre jött anyukám, hogy meglátogasson, s akkor körülnézett, s kérdezte, hogy te nem eszel? Nem is jöttem rá, hogy én egy hétig nem ettem és semmi ételem nem volt. Akkor kezdtem gondolkodni, hogy én tényleg nem ettem. S akkor elvitt, megetetett. Azért mondom, hogy a környezet nagyon sokat számít. Elmentünk bevásároltunk, és mondta, hogy ezt így kell csinálni: kell vásárolni, s reggel, délben este rendesen enni. Aztán mehetek kezelésre. Így már könnyebben ment az egész. Amúgy végig egyedül voltam. Egyedül mentem autóval Kolozsvárra. Hétfőn indultam, pénteken jöttem haza. Hétvégén a család itthon körülvett. Rengeteget segítettek abban, hogy mindennek utánanéztek. Főleg a lányom, Noémi, rengeteget olvasott e témában, és mondta, hogy mit kell csináljak. Én képtelen voltam utánanézni a betegségnek. De mindemellett nagyon éreztem, hogy magamra vagyok utalva. Mert minden döntést nekem kellett meghoznom egyes-egyedül. Vállalnod kell a felelősséget, a következményeket. Mindenki azt mondja, hogy ebben a pillanatban te döntesz, s amit mondasz azt fogjuk csinálni.  Ezt mondja az orvos, az asszisztensnő, a körülötted állók. Mindenki ezt mondja. Fogalmad sincs, hogy mit kéne tenni, mert még sosem voltál ilyen helyzetben. De amit te abban a pillanatban határozol, az egy végleges döntés, aminek aztán meg lesznek a következményei. De mondom, ilyenkor a Szűzanya közbeszól, hogy jó határozatokat hozzál. Ezt nagyon sokszor tapasztaltam. Döntés előtt álltam, s akkor éreztem, hogy ez vagy az a jó. Eddig működött. Nem tudom, hogy lesz tovább. Belefáradtam a harcba. Figyelni kell állandóan, hogy mit eszek. Nem könnyű, hogy mikor meg vagy híva valahova, és az asztal tele van minden finomsággal, kiválogasd azt az egy-két harapnivalót, amit te is megehetsz. Mert a menük 95 százaléka neked tiltott. Vagy mások mennek a tengerpartra nyaralni, te nem, mert nem szabad napoznod. Rengeteg dolog van, amire nemet kell mondanod. Nagyon kitartóan. És ez nehéz.

–       Mennyire esett nehezére vállalni a kórházi kezeléseket? Ahányszor gond volt, mindig egyből orvoshoz fordult?

–      Hát az úgy volt, hogy mindig mentem Kolozsvárra, s ott mondták, hogy mit kell csinálni, de én mindig kértem gondolkodási időt. Hazajöttem, egyet aludtam, kigondoltam, hogy hogy legyen, visszamentem, s kezdhettük a kezelést. Olyan is volt, hogy rákérdeztem a kezelőorvosra, hogy szerinte ez most jó vagy nem jó. Azért csinálja, mert ez az előírás, vagy tényleg jót tesz nekem. Persze röhögtek rajtam, hogy miket kérdezek, s megnyugtattak, hogy nem csinálnák, ha nem lennének biztosak abban, hogy ez jó. És ahogy utánaolvastam, tényleg nagyon fontos ezeket a kezeléseket végigcsinálni. De utána ne gondolja senki, hogy meggyógyult. Mert a kemoterápia, a sugárkezelés valóban minden rosszindulatú sejtet kiöl. De akkor. Rá egy hónapra újra kialakulhatnak.

– Fordult-e már meg a fejében a gondolat, hogy miért pont Önnel történik ez?

– Ilyen formában nem. De azelőtt mindig azt mondtam, hogy velem ez biztos nem fog megtörténni. Másokkal lehet. De velem nem. Sajnos, most hogy benne vagyok, ugyanezt tapasztalom mások részéről. Hiába mondom a körülöttem élő nőknek, hogy időközönként nézzék át alaposan a testüket, vizsgálják meg a mellüket, ha valami gyanús, menjenek szűrővizsgára. A reakció a részükről ugyanaz: velem ilyen nem történhet. Visszatérve a kérdésre. Nem tudom biztosan, hogy miért történt ez így és miért pont velem. De egyre inkább érzem, hogy ennek oka, vagy inkább célja van. Húsz évig bíztattak a kollégák, hogy menjek Medjugorjéba. És én pont abban az évben döntöttem el, hogy megyek. Nagyon érdekes ez. És az egész betegség, műtét, gyógyulás folyamata.  

– Egyre szélesebb körben terjed el a nézet, hogy a fizikai betegségeknek lelki okai vannak. Ilyen téren folyamatban van a gyógyulás?

– Van ebben igazság. A kórházban is kérdezték, hogy beszéltem-e pszichológussal. Úgy gondolom a család, a hit többet tehet ilyenkor. Sok mindenben megváltoztam. Másképp látom az életet. Az anyagiak teljesen elvesztették a fontosságukat. Valahogy azt látom már csak fontosnak, hogy a mennyországba kerüljek. Persze, ahogy kijöttem a kórházból, egyből elmentem a temetőbe, hogy sírhelyet válasszak magamnak. De az általam választott hely el volt már foglalva. Ez nagyon felháborított. És akkor mondta a férjem, hogy várj, neked nem kell még meghalnod. Azóta eltelt négy év, de nem mentem többet, hogy más helyet keressek.

– A férjével való kapcsolata hogyan alakult a betegség óta? Testi és lelki téren?

– Hát kezdeném a legnehezebbel. Egy mellműtét után igencsak fel kell készülni a férjjel való szemtől-szembeni találkozásra. Nem könnyű ezt nőként megélni. Aki ilyen műtéten esik át, az végül is a nőiességében érzi megrövidítve magát. A férj a kórházban ott van, látja, hogy meg vagy műtve, de otthon, a hálószobában mégiscsak más. Nekem rengeteget jelentett, hogy a férjem mai napig teljes emberként kezel. Nemcsak lelki, de fizikai értelemben is. Első perctől úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Ugyanúgy néz rám, mint azelőtt. És a mindennapjainkat is ugyanúgy éljük. A műtéti időszak után újra visszaállt otthon minden és ugyanúgy vezetem a háztartást, ugyanúgy vagyok feleség, mint azelőtt. Nagyon jó ez nekem, mert nem kell magyarázkodni, nem kell semmi. Érzem, hogy el vagyok fogadva, úgy mint azelőtt.

– A tágabb család, baráti kör, ismerősök részéről is hasonlókat tapasztalt?

– Nem mondhatnám. A rák azzal is jár, hogy az embert kiközösítik. Számolni kell azzal, hogy elhagynak a barátok, ismerősök. Mindenkinek az az érzése, hogy te most meghalsz, és a halál közelében kellemetlen lenni. Amikor ezen túlteszed magad, akkor jó. De addig csak nézel és csodálkozol, hogy milyenek tudnak lenni az emberek. Lehet, ha nem mentem volna keresztül mindezen én is így viszonyulnék. Ha lenne mellettem egy rákos, kicsit elhúzódnék, vigyáznék, hogy ne érjek hozzá, nehogy elkapjam és én is meghaljak. Lehet, hogy így tennék. El sem ítéltem ezért soha senkit. De tudomásul kellett vennem, hogy barátok már nincsenek, és egészen másképp kell berendezni az életemet.

– Említette, hogy a halál közelében lenni kellemetlen dolog. Önnek volt-e halálfélelme?

– Nem. Amikor felébredtem a műtétből, az volt az első gondolatom, hogy mi lesz az alapítvánnyal. Nem is a családomra gondoltam, hanem arra, hogy itt a sok gyerek, és mi lesz, ha meghalok és nincsenek rendben a dolgok. Úgyhogy éreztem, hogy élnem kell: rendet kell hagynom az alapítványnál. Pénteken műtöttek, hétfőn kijöttem a kórházból és másik hétfőn én már itt voltam az irodában. Akkor nagyon komolyan nekiálltam rendet rakni, és azóta is folyamatosan azzal a gondolattal élek és dolgozom, hogy bármelyik pillanatban, ha meghalok, tudjon valaki jönni, és folytatni a munkát. Tehát ennyi. A halállal ennyi dolgom van. A másik: hogyha meghalok, kerüljek valahogy a mennyország közelébe. Ez a vágy ott munkál bennem. De úgy, hogy közben a mindennapi élet köti le az energiámat, gondolataimat. Hogy amíg itt vagyok és tehetek, jót tegyek.