Anyák

Imádjuk őket, imádnak minket!

A fejünk tetejére állhatunk, hozhatunk rossz döntéseket, vitatkozhatunk, kiabálhatunk, csapkodhatjuk az ajtót, de tudjuk azt, bármit is teszünk, mellettünk állnak. Vagy visszakiabálnak, vagy csendben próbálnak a helyes irányba terelni. És ez így van, amióta világ a világ.

Mindenki életében az egyik legfontosabb személy az édesanyja. És valahogy anyák napja körül valami plusz megmozdul bennünk velük kapcsolatban. Engem a fél világ választ el az enyémtől. És bizony “Skype ide, skype oda”, mégse igazi, mert át szerettem volna ölelni. Főleg ezen a napon!

És de jó is lenne, ha úgy mondanánk köszönetet nekik, hogy velük töltjük a napot, törődünk velük. Van ahol ezek a hagyományos értékek még megmaradtak, van ahol sajnos nem.

Amerika ezen a napon is túlköltekezett. Persze az emberek így legalább indokoltan “shoppingolnak” (na nem mintha akkora lelkiismeret-furdalásuk lenne a többi napon…). Természetes a virágrendelés, a köszöntőkártyák megírása, a kedves szavak, de valóban kellenek a 200 dolláros telefonok, a 300 dolláros ékszerek, a 600 dolláros ipad-ek, a 25 000 dolláros autók (úgyis meg kellene venni, de ez anyák napján jobban néz ki)? Persze, ha valaki ezt meg tudja engedni magának, hát vegye meg. De ezt már a válság miatt itt is egyre kevesebben tehetik meg. Bárki bármit mond. Itt is kilakoltatnak, itt is elveszítik az emberek az állásukat, öngyilkosok lesznek, házastársaikat ölik meg a reménytelenség, kilátástalanság miatt.

Amerika imádja a “plasztikot”, vagyis a hitelkártyákat. Egy pár nappal ezelőtti felmérés kimutatta, hogy egy átlag személynek 4-5 hitelkártyája van, amiből mindössze egynek a felgyülemlett összegét tudja csak kifizetni hónap végén. Hiába a felgyülemlett adósság, hiába a fizetésképtelenség, a bankok még mindig adnak hitelt a bizonytalanra. És sajnos nem mindenkinek van félretett pénze. Így valójában a napi valamilyen fajta vásárlás a kielégültség érzését nyújtja. 1250 megkérdezett ember közül, mindegyik beugrik valamiért a szupermarketbe hazafelé menet. És mindegyik, egytől egyig azt a választ adta az egyik feltett kérdésre, hogy igen, ha már a boltban van, legalább 2 olyan dolgot is vesz, ami le van árazva, illetve nincs is rá szüksége az elkövetkezendő akár 2 hétben. Fantasztikus marketing!

Tehát a vásárlás, hobbi, életöröm.  Nem beszélve a reklámokról. Hetekkel anyák napja előtt olyan mardosó lelkiismeret-furdalást sulykolnak belém, ha nem veszek valami szépet anyámnak, hogy hajnalig forgolódom az ágyban. És ez nem vicc...

Válság, növekvő munkanélküliség, reménytelen jövőkép! Valóban ezt várjuk az országtól? A fiatalok egy része, az egyetemet végzettek mit csinálnak? Elmennek Európába! Hallatlan! Nekem is most kellett visszajönnöm ide!

Ez idő alatt, miközben én vergődtem a gondolataimmal, addig az elnök döntésével, mely szerint elfogadja az azonos neműek házasságát „megkoronázta” az anyák napját. Házasságnak nevezte, nem “azonos neműek egyesülésének” (mint a többi jelölt). Végül is, ha belegondolunk, az utóbbi, olyan …fúúúj.  Szerintem se hívjunk semmit egyesülésnek… Még akkor sem, ha két nőről, vagy férfiról van szó. Ne hívjuk házasságnak sem, hívjuk másnak. De legyen meg annak is az értéke, még ha másfajta is.

Az elnök döntése nem volt akkora “durranás” mint amekkorára számított. A lakosság nagy része ugyanis támogatta. A fiatalok támogatják, az ötveneseknek más bajuk is van, mint ezzel törődni, az idősebbek pedig nem emiatt szavaznának másra, mert támogatja ezt a fajta házasságot.

Mint külföldi újságíró, sok mindenre választ kapok közvetlenül a Fehér Házból. Az elnök rengeteget törődik azzal, hogy szeressék, tiszteljék. Sokat rágódott azon, hogy mi legyen az azonos neműek házasságával. És a döntés eképp született meg:

Egyik este, amikor Obama a családjával és a barátaival vacsorázott, a felesége ránézett a férjére, majd kijelentette: „Szerencsés vagyok, hogy anya lehetek. És van olyan szerencsés gyerek, akinek két anyja is lehet!” És a döntés megszületett.

Tudom, hogy rázós talajra lépek most, de megpróbálom az amerikai mentalitást bemutatni Önöknek!

Amerikában az a lényeg, hogy ne csodálkozzunk rá semmire. Bármi, bármilyen helyzetben történik velünk, egy olyan „külső képet” kell az arcunkra erőltetnünk, mintha mindennel tisztában lennénk. 

Tehát: nem meresztjük a szemünket arra, ha az egyik hölgy „megcsókolja a gyűrűs feleségét” a pénztárban állva, ha mindketten menyasszonyi ruhát viselnek, és úgy mennek be dolgozni, ha összesen 4 gyereket nevelnek együtt, férfi nélkül, ha a „Mr. és Mrs.” megszólítást követelik meg maguknak, annak ellenére, hogy mindketten nők, vagy férfiak.

Igen, valóban nem ez kellene, hogy normális legyen. De ez van. Sajnos a lányom iskolájában is a szülők jó része azonos nemű. És családként szólítják meg őket, akként vannak számon tartva.

Nagyon régóta nincsenek mély előítéleteim.

Ha egy fantasztikus félvér Adonisz-testű apuka kézen fogva megjelenik a férjével, Isten igazából, nem előítélet, harag van bennem.

Ilyenkor elgondolkodom, hogy valamit nagyon elrontottunk. A nők talán túl sok jogot, túl nagy önbizalmat és erőt vívtak ki maguknak. Es amikor hazamentek, a nadrág rajtuk maradt. Mindenben ők döntöttek, így egy idő után már nem volt miért levenni.

Valami nagyon kisiklott, de még így is működőképes.  És ez az ország még ezt is megmutatja a világnak. A kislányom anyák-napi műsorán egyik anyuka–anyuka párral (mindketten diplomás történészek) beszélgettem. A következőt mondták: évszázadokkal ezelőtt a nők nőkkel nevelték a gyermekeiket, a férfiak férfiakkal harcoltak. Nem volt féltékenység, nem volt vagyoni harc. Ennek így kellett volna maradni…

Én pedig csendben megfogtam a kislányom kezét, és elindultam a kijárat felé. A kapuban összefutottunk a ragyogó fehérfogsorú, tökéletes testű Adonisz-apukával. Magamban csak sóhajtani tudtam, semmi mást. Szerencsés, hiszen megtalálta a nagy ŐT.  Én meg sajnos nem… De bízom benne, hogy valahol, valaki rám vár.