Aradiak az örök tavasz szigetén

Aki azt hiszi, hogy a Madeirára vezető hosszas repülőúton jó magasból „lenézheti Európát”, az mélységesen csalódik. A Portugál Légitársaság (TAP) gépe a pesti Liszt Ferenc repülőtérről pár perc alatt 12 ezer m magasba emelkedik. A vastag felhőtakaró hófedte, végtelen szibériai tájat idéz, s kitart Lisszabonig. Csak halványan sejtem, merre vezet a légi út. Jó ideje a repülőtársaságok biztonsági okokból már nem közlik az útvonalat.

Három és félórás unalmas repülés után a portugál főváros repterén landolunk, majd innen újabb gép, és még közel kétórás út Madeiráig. De a leszállás megér egy „misét”. A sziget parányi. A kifutópálya mélyen benyúlik az Atlanti óceánba és cölöpökön áll.  Egyik végén hegyek, a másikon a végtelen víz. Idegenvezetőnk azt mondja, hogy a funchali járatra fokozott nehézségi vizsgán kell remekelniük a portugál pilótáknak. Nos, a miénk sem piskóta. A talajfogást szinte nem is érezzük. Megérdemli a tapsot.

Este van, s szálláshelyünk, Garajau városka alig sejtett fekvése, szépsége, gondozottsága, buja növényzete csak másnap hajnalban tárulkozik elénk. De akkor már azonnal lenyűgöz. Sejteti, hogy a továbbiakban, mi vár ránk.

És nem csalódunk. Ez a kelet-nyugat irányban mindössze 52 km-es sziget Temesvárnál kevesebb lakosával maga a paradicsom. Sok apró települése, városkája felkapaszkodik a nem túl magas hegyek ormáig. Zegzugos utcáin sofőr legyen a talpán, aki biztonsággal vezet. És bizony nagyon élénk a forgalom, hiszen, ha nincs autód, a legközelebbi boltig sem biztos, hogy el tudsz jutni. Ráadásul a sok turista is ott okvetetlenkedik, átmegy a „piroson”, meg szüntelen eltátja a száját.

Az első benyomás az, hogy az elegáns villák előterében lévő tenyérnyi parkolóhelyekre milyen ügyesen állnak be a helyiek. Mert, ahol terület van, ott kert is van. És nem is akármilyen! Sofőrnek és kertésznek lenni itt csak a legmagasabb szinten lehet. Ha van egy négyzetméternyi terület, azon áll egy törpepálma, sárkányfa, esetleg egy banáncserje. Ahol valamivel több a terület, ott virágoskert pompázik. Szemtanúként merem állítani, hogy Madeira, a „szomszédos” Kanári-szigeteket is felülmúlja a fák és a virágok gazdagsága és gondozottsága tekintetében.

Angolul, franciául, többé-kevésbé németül mindenütt beszélnek. Romániai turista itt fehér hollónak számít, bár a román könnyen boldogul(na), az írott portugál szöveg hasonlósága alapján. Az élőbeszéd viszont merőben más.

Funchal a Portugáliához tartozó sziget fővárosa a 15. század óta. Lakosságát nézve Arad nagyságrendű. Tiszta, elegáns és gyönyörű. A számtalan látnivaló közül most csak a felvonót említem, amely a hegyen lévő botanikus kertbe vezet. A mintegy húszperces útvonalon a sziget páratlan panorámájában gyönyörködünk. Nem próbáltuk ki, bár utólag roppant sajnálom, a „tobogánt.” Ez helyi specialitás. Szárazföldi bob, amely helyi profi kormányosokkal saját pályán robog a vendéggel lefelé.

Funchal egykori jezsuita kolostor épületeiben működő egyeteme jó hírű, és számos területen nyújt képzést, noha az igényesség jegyében az orvosi kar utolsó két évét a hallgatók szükségszerűen Lisszabonban járják ki. Madeirának saját parlamentje van, amelyben kötelezően öt képviselőt a „szebbik nem” sorából kell beválasztaniuk a pártoknak. A sziget, a hadügyi kötelezettségek kivételével, teljes autonómiát élvez Portugáliától. Erről nemigen tudnak hazai politikusaink… Az idegenforgalomból és a halászatból származó jövedelme helyben marad, ipara jelentéktelen. A vendéglőkben, természetesen, a halétel és a tengeri gyümölcs az étlap sztárja. Ezen belül pedig a ton- és a kardhal. De azért kerül marhahús, szerencsésebb esetben csirkesült is a tálra. És hozzá édes madeirai likőrbor.

A másik „kincse” a szigetnek a szőlőtermelés és a híres édes bor. Néhány fajtáját volt alkalmunk megkóstolni az egyik leghíresebb őstermelőnél. Funchal „Balla Gézája”, több évszázados borász nemzedék hagyományainak folytatója, felszolgált italaival engem nem győzött meg, de az aradi hölgyeknek felettébb ízlett, és vásároltak is néhány palackkal.

Madeira egyik pazar látnivalója a levada csatornarendszer. A hegyekből alázúduló források, patakok vizét egy szinte az egész szigetet behálózó mesterséges csatornarendszerbe vezették. Ez látja el vízzel a kerteket. A csatorna mentén gyönyörű kirándulóhelyekre juthat el a túrázó. Mindezek csúcsa a „25 forrás” látványa.

Érdekes, hogy szerény mérete ellenére, a szigeten semmi sincs karnyújtásnyira. A kíváncsi látogató, hol ereszkedik, hol kaptat felfelé. Ezt mindennél jobban érzékelteti a legmagasabb csúcs meghódításának körülménye. Az 1862 m. Pico de Ruivo a cél, ahová 1810 méterig(!) felvisz a kisbusz. Az 52 m színkülönbséghez kb. kétórányi intenzív tempójú gyaloglás (!!) szükséges a kapaszkodókkal és ereszkedőkkel teli útvonalon. Megpróbáltatásai ellenére ez valóságos zarándokút, ahonnan feledhetetlen kilátás nyílik a sziget zord szikláira és a végtelen óceánra, amelynek „legközelebbi” szárazföldjét, innen majd 700 km-re, Marokkó partjainál nyaldossák a habok.

Apropó Atlanti-óceán! A sziget körbeutazása közben egy félnapot Porto Monizban töltöttünk. Hangulatos kisváros a sziget legnyugatibb csücskében, amelynek turisztikai csodája a part menti lávaköves strand. A szigetet tenyereként ismerő pesti idegenvezetőnk szerint itt talán fürödhetünk. (A szigeten a sziklás part miatt igen kevés a strandolásra alkalmas hely.) A lávaköveket a felhők mögül olykor előbukkanó, ám akkor égető napsugár percek alatt felmelegíti és az egyébként hideg óceán vize is fölmelegszik. Már amennyire. Nos, a nagyon bátrak megfürödtek, az óvatosak csak megmártóztak, de az élmény számukra is maradandó.

Madeira egyébként az „örök tavasz szigete.” Itt télen sincs hidegebb plusz 15 foknál, nyáron ismeretlen a kánikula. Pillanatokon belül eleredhet az eső és ugyancsak ilyen hamar kisüthet a nap. A szubtrópusi növényzet számára eszményi ez a környezet.

Portugália EU-viszonylatban nem túl rózsás gazdasági helyzete alapján nehéz nyilatkozni a helyiek életminőségéről. Az tény, hogy egymást múlják felül a pompásabbnál pompásabb villák és az eladó házak, nyaralók. Árskálájuk 150 ezer eurótól 2 millióig terjed.

A sziget településein sok a szobor. Nem mindenik remekmű, nem mindegyik jeles személyiséget ábrázol, de nagyon ötletesek. Számunkra különösen érdekes Ferenc József felesége, Erzsébet királyné, (Sissi), illetve a halála után „boldoggá” avatott IV. Károly, az utolsó magyar király szobra, aki életének legreménytelenebb éveit száműzetésben, Madeirán töltötte. Itt is halt meg, és itt őrzik, Funchal Monte kerületének templomában a síremlékét is.

Sissinek beteg tüdeje miatt ajánlották orvosai a szigetet. Levegője hozzájárult a királyné felépüléséhez.

És itt van, Funchalban a sziget élő sportlegendájának, Ronaldónak a szobra is. A reptér kijáratánál szerény mellszobor, amolyan „bemelegítésként” a hallatlan népszerűségnek örvendő labdarúgó kultuszához. Az elegáns főutcán, a tulajdonában lévő szállodák közelében pedig egész alakos szobra, a gólszerzés utáni jellegzetes testtartását megörökítve. Szerintem gyenge alkotás, de Ronaldo a sziget szülötte és büszkesége. Azon kevés kivételes személyiséghez tartozik, akit még életükben megörökítettek.

Churchillnek, a 20. század egyik legjelentősebb politikusának, történelmi személyiségének is kedvenc nyaralóhelye volt Madeira. Szabad idejében (volt-e ilyen neki?) itt festegetett. A táj pazarul kínálta a megörökítés lehetőségét. Neki nem emeltek szobrot. Az egyik villán viszont hatalmas felirat tudatja: Churchill lakosztálya.

Az államférfiak megítélése időszakonként váltakozó.

A labdarúgóké majdnem egyértelmű.