Arcok a (közel)múltból (3.)

Ha az Ibériai-félszigeten született volna, „barátnak” szólította volna mindenki. De hát nem adatott meg neki ez a véletlen. Aligha hiszem, hogy nevének értelmezhetősége boldogabbá tette volna. Jól érezte magát saját bőrében, noha voltak évek, amikor oka lett volna félni. De erről sose beszélt. Főleg az osztályban, diákok előtt, akik kedvelték, mert sose volt haragos, bosszúálló, legfeljebb rosszkedvű. De azt is igyekezett leplezni. És vajszívű az osztályozásnál. Ráadásul hagyta magát „táncba vinni”, mert néha ő is akarta. – Igaz-e tanár úr, hogy Ön nyolc nyelven is tudja a Miatyánkot? – kérdezte tőle, alig leplezett kajánsággal, az osztály heccmestere. – Tessék már elmondani nekünk!

És ráállt, pedig tudta, hogy ugratásáról van szó, amivel eltelik az óra fele. Még azt is hozzáfűzte slusszpoénként, hogy aztán tartsuk a szánkat, mert ebből komoly baja lehet. Az 1950-es években bizony nem díjazták volna bátorságáért.

Az is igaz, hogy akkoriban sokáig Aradon ő volt az „imperialista nyelvek” egyik tekintélyes beszélője. És mint ilyen, már-már nélkülözhetetlen.

Az angol akkoriban mifelénk még nem jött divatba, de a töretlen optimisták megérezhették, hogy „mi a jövő zenéje.” Sok magántanítványa volt, magyarok, románok, és ők, bizonyára, ma is hálával gondolnak rá.

Ugyanabban az iskolában nemzedékek sorának nyújtott parányi betekintést a nyugati kultúrába. Hol Shakespeare, hol Goethe nyelvének „ürügyén.”

A városhoz is ragaszkodott. Többször „dobbanthatott” volna, de ő maradt.

Későn nősült, házaséletéről még a hozzá igen közel állók sem tudtak meg sokat.

Nem volt közéleti ember, nem járt társaságba. Később néhány tanítványa olykor meginvitálta egy-egy csésze feketére. Általában azzal védekezett, hogy a vérnyomása miatt nem ajánlott, de a „társaság” kedvéért mégis elfogadja a meghívást. Akkoriban a finom kávé valóságos kincsnek számított.

Az utókor nem volt emlékével túl kegyes. A jeles tanárok „panteonjában” neki (még, már?) nem jutott emléktábla. Ám nincs olyan érettségi találkozó, hogy egy-egy diákcsínyt vagy tanári „aranyköpést” idézve ne emlegessék.

A város egyik színes egyénisége volt.

Ugye, ráismertek?

(Előző írásunkban Manasie Ghingára emlékeztünk.)