Elhurcolva. Súlyos, kemény szó, beszédes cím. Az otthonukból, családjuk köréből erőszakkal, kényszerítve elvittekről szól Brittich Erzsébet november 11-én a Jelen Házban bemutatott kötete.
Egy kis emlékeztető: a szovjet 2. és 3. Ukrán Front Katonai Tanácsa 1944. december 22-én kiadott 0060-as számú titkos parancsa a német származásúak deportálását célozta a kollektív bűnösség embertelen elve alapján. Hivatalosan a Magyarország és Erdély területén élő 17–45 év közötti német származású férfiakat és a 18–30 év közötti német nőtelen/hajadon nőket vitték el „jóvátételi munkára”, vagy ahogy a köztudatban fennmaradt „málenkij robotra – kis munkára”. A gyakorlatban azonban a szovjet katonák kvóták alapján bárkit összegyűjtöttek az utcákról, gyárakból vagy a falvakból, akit munkaképesnek találtak, függetlenül a nemzetiségüktől.
Simonyifalva, 1945 januárja. Harmincnégy férfit és huszonhat nőt vittek a Szovjetunióba kényszermunkára. Közülük tizenhárman nem térhettek már haza, jeltelen vagy tömegsírokban nyugszanak.
Brittich Erzsébet versbe fonta történetüket, így állítva emléket azoknak, akiket családjuk soha többé nem láthatott viszont, és azoknak is, akik az internálás évei alatt megélték a poklokat.
De hogyan és mikor szerzett tudomást a szerző a történelem egyik legaljasabb eseményéről? (A történelem megszámlálhatatlanul sok embertelenséget produkált, nehéz lenne egy „hitványsági” rendet kialakítani – az embertelenség az embertelenség, akkor is ha egy ember, akkor is ha ezrek, milliók az elszenvedői. Igaz, a mindenkori hatalom gyakorlói közül sokan nagy hadvezérekként maradtak fenn a köztudatban, miközben a ’győztes’ csaták mögött hatalmas emberi áldozatok sorakoznak névtelenül és némán.)
Brittich Erzsébet tizenegy-tizenkétéves korában hallott először az elhurcoltakról saját családjában. Gyermekként talán fel sem fogta, hogy szeretett nagynénje mit élhetett át, min is ment keresztül deportálásának éveiben. Aztán idővel mások történetei is bekérezkedtek tudatába, majd 2007-ben, amikor felmerült egy emlékmű állítása a Simonyifalváról elhurcoltakért, érzékeny művészlelkét ismét felkavarták az értelmetlen események. Egy-egy vers erejéig felszínre hozta ugyan e fájdalmas történeteket, de minden idejét lekötötte az Egyedül című, az első világháborút feldolgozó regényének a megírása. Annak megjelenése (2023) után érezte csak úgy, hogy az idővel összegyűlt történeteket versekké kell gyúrnia, és megosztania mindazokkal, akik meg akarják hallani a fájdalom, a kétségbeesés, a reménytelenség hangját. Fokozatosan megszülettek a versek, balladák, és a történések folyamata (Az elhurcolás, Gulág-világ, Menekülés – ez a három jól elkülönülő fejezet címe) kötetté állt össze.
„Ezekben a költeményekben egyszerre jelenik meg a rideg valóság, a szenvedés emléke, és a lélek rendíthetetlen ereje. (…) A honvágy, az éhezés, az elszakítottság fájdalma kavarog a versekben. (…) A sorokból kiérezhető a bizonytalanság, a kétségbeesés, a félelem, ugyanakkor az emberi kitartás is, a hit és a hazatérés reménye” – írja a kötet előszavában Kádár-Bier Henritte.
Brittich Erzsébet minden versében egy-egy falubelijével megtörtént eseményt, emléket dolgoz fel, önt lírai formába. Minden egyes történet mögött egy-egy valós személy áll, kiknek neveit – egy kivételével – fel is tudja sorolni. Elmondása szerint azért nem nevesítette szereplőit, mert ezek a történetek bármennyire is személyesek, a több ezer – becslések szerint mintegy 130–300 ezer magyar civilt hurcoltak el, és legalább egyharmaduk, több tízezer ember életét vesztette a fagy, az éhség és a betegségek miatt – elhurcolt története is. Kötetével valamennyiüknek emléket kívánt állítani.
A bemutatón a versekből is ízelítőt kapott a közönség, két versét maga a szerző olvasta fel, egyet pedig unokatestvére, Oros Aranka – a Remény a Gulág-on című vers az ő édesanyjának a története.
A verseket olvasva bepillantást nyerünk egy-egy személy, család sorsába, tragédiájába, és akarva akaratlanul feltesszük a kérdést: Hogyan és miért eshetett ez meg? Elkerülhető-e, hogy az ilyen és hasonló történések megismétlődjenek? – hiszen a történelem hajlamos megismételni önmagát. No nem ’ikerszerűen’, de a személyes emlékezet elhalványulásával az emberi természet és a mindenkori hatalmi játszmák a múlt hibáit és mintázatait újra és újra visszahozzák. Ezért fontos ez a kötet, ezért lenne fontos az, hogy ne csak az idősebb generációk őrizzék nem is oly régmúltunk történéseit, emlékeit, de tanulságait, a szenvedés szülte tapasztalatot továbbadják a fiatalabb generációknak, hogy értsék és érezzék, mindez semmilyen formában nem ismétlődhet meg!
(Bevallom, korunk hatalmi ambícióinak gátlástalanságát és a fiatalság éretlenségéből fakadó manipulálhatóságát tapasztalva – bár ők ezt mindig mindent mindenkinél jobban tudva, bizonyára másként látják –, félek már készenlétben sorakoznak az újabb és újabb áldozatokat követelő csapdák.)
Hozzászólások