„Az összetartozás harmadik dimenzióját tapasztaltam meg itt”

Felvidék, Dublin, Dél-Erdély voltak DEMCSIK NORBERT eddigi életútjának főbb állomásai. Az utóbbi két esztendőben a Petőfi Program keretében szolgált Dél-Erdélyben. E szolgálat zárásaként, június 4-e apropóján a vajdahunyadi Harmónia Nyugdíjasklubban tartott előadást a nemzeti összetartozásról. Az előadást követően beszélgettünk. 

– A nemzeti összetartozást érdekes módon én elsősorban párkányiként éltem át. Ott történt meg ugyanis, hogy mi évtizedeken keresztül, amikor kimentünk a Duna-partra, akkor csonka hidat láttunk. Egy hídlábat Párkányból elindulva, egyet Esztergomból és három hiányzó szakaszt a Duna közepén. És évtizedeken keresztül komppal közlekedtek a túloldalra az ottaniak. És ha véletlenül lekésték a fél négyes kompot, az utolsót, akkor száz kilométert kellett nekik kerülni Komárom felé. Ez volt az utolsó híd a második világháborúban lerombolt hidak közül, amit csak közel hatvan év után építettek újjá, mert még a kilencvenes évekbeli szlovák vezetés is, Meèiarral az élen, úgy tálalta, hogy majd a magyar tankok Budapestről ezen a hídon jönnek át, és foglalják vissza Szlovákiát. De hála Istennek, Orbán Viktor és Dzurinda elnöksége alatt megtörtént az a szimbolikus kézfogás, amit ez a híd is jelképezett. És 2001-ben újraépítették ezt a hidat. És mint zsibbadt erek útján a vér, ahogy Tóth Árpád is írja, egyszerűen szépen, lassan, de biztosan megindult az élet a Duna két oldala között. És aztán ma már ez teljesen természetes, hogy az ember úgy megy át Esztergomba, mint egy budai Pestre vagy viszont. Úgyhogy az ember lassan átmerészkedett az esztergomi könyvtárba és oda is beiratkozott, és akkor elment az esztergomi kulturális eseményekre, és ma már otthonosan mozog mindenki. És természetesen aztán Budapest közelsége megadta azt is, hogy Budapestre is nagyon könnyedén járhatunk. Volt még egy markáns változás, mert azelőtt a felvidéki magyar diákságnak az elitje a prágai Károly Egyetemre ment tanulni, a második vonal Brünbe, és csupán a harmadik Pozsonyba. És miután ez az összekapcsolódás megtörtént, és Szlovákia elvált Csehországtól, volt egy nagyon rövid diplomáciai háború, vagy egy ilyen fagypont a két ország között, aminek köszönhetően a csehek idegen országbeliként tekintettek a szlovák diákokra, és tandíjat kellett nekik fizetni. És ez a csallóközi magyar diákságot teljes mértékben Budapest felé irányította. És ez mind a mai napig tart, hogy az elit elsősorban Budapestre jelentkezik, és csak kevesek mennek aztán igazából Csehország felé. Elsősorban felvidékiként láttam és éreztem azt, hogyan kezd összenőni ez a két elszakított terület. Mi ezt úgy éljük meg a Duna két partján, hogy egyre több hídverő napot tartanak, egyre több híd épül, és például Neszmélyből is indítanak kompot Dunaradványba, és így látványos az összekapcsolódás. 

– Sokat meséltél a vajdahunyadi közösségnek a dublini éveidről, az ott megélt magyar összetartozás-élményeidről.

– 15 évet éltem Dublinban, és az utolsó években a dublini magyar találkozóknak a házigazda szerepét is megörököltem. Ott ért az élmény, hogy kiderült egyik-másik emberről, hogy Kárpátaljáról érkezett, vagy épp felvidéki magyar, vagy szabadkai. És sokan voltak Erdélyből, és ugye Erdély is sokfajta, vannak a kolozsváriak, akik 5-10 éve még a Bulgakovban ültek, és most ott ültek a dublini kocsmában, és voltak a székelyek. Én székelyekkel és erdélyiekkel ott találkoztam életemben először. Ott tapasztaltam azt, hogy kicsit máshogy beszélnek, kicsit más milyen szavakat használnak, de óriási felszabadító érzés volt a számunkra, hogy ott lényegében összeállt a Kárpát-medence. És örültünk egymásnak, örültünk annak, hogy magyarok vagyunk, és össze tudunk járni, és tudunk jóízűen beszélgetni. Ez volt a második típusú találkozásom ezzel az összetartozás-érzéssel. És aztán két éve itt vagyok Dél-Erdélyben, és hát itt is megtapasztalja az ember. Itt, Vajdahunyadon elsősorban az elmúlt heti magyar napok adtak erre okot, mert kiépült egy Vas vármegye és Hunyad megyei kapcsolat, amelynek révén idén is 162-en érkeztek Magyarországról Vajdahunyadra, közülük nagyon sokan visszatérő vendégek, akik már bejárták a vidéket, és most már Torockóra is ellátogattak. Jórészt a Vas megyeiek segítségével épült a vajdahunyadi magyar ház is, szóval nagyon erős az összekapcsolódás. Aztán egy hónapja történt, amikor a Csíksomlyói Express megállt Déván egy fél órát, és amit ott tapasztaltam, az igazán lélekemelő volt, mert nekem ebben először volt részem. A Csíksomlyó felé tartó gyorsvonat utasai leszálltak, és utólag láttam a fényképekről, hogy Dévai Nagy Kamilla is köztük volt, meg az Aranycsapat tagjának, Bozsik Józsefnek a fia is ott volt köztük, és a helyiek Déváról, Vajdahunyadról étellel, itallal, énekkel várták őket. És abban a 15 percben ott tényleg megtörtént egy ilyen egymás nyakába borulás, és a visszajelzésekből az olvasható ki, hogy ez számukra is nagyon sokat jelentett. Nemrég pedig a Hunyad Megyei Magyar Napok dévai rendezvényén volt megrázó élményem, merthogy ezek mindig katartikus erővel hatnak az emberre, mindegy hányadszor történik meg. Keresztes Ildikónak a koncertjén történt, ahol énekeltette a közönséget, és Koncz Zsuzsának a Valahol egy lány című dalából az a királyé nem leszek, nem leszek sort, és akkor mindenki tudta közülünk, magyarok közül, hogy miről van szó, és hogy ezzel mit fejezünk ki. Úgyhogy igazából ilyen típusú találkozásaim, vagy élményeim vannak nekem a Nemzeti Összetartozás Napja apropóján. 

– A Téglás Gábor Elméleti Líceum diákjainak is beszéltél a napokban a nemzeti összetartozásról...

– Hát miután beleástam magam a témába, tudtam meg, hogy azt a bizonyos vörös térképet, amivel Apponyi gróf kiutazott a Párizs környéki béketárgyalásokra, és a több nyelven előadott védőbeszédében prezentálta a Kárpát-medence etnikai viszonyait, azt a kartográfiai munkát a dévai születésű báró Nopcsa Ferenc geológus rajzolta Teleki Pál számára. Ennek apropóján ajánlottam a diákok figyelmébe a Carte Rouge –Vörös térkép című filmet. A témát a vajdahunyadi Nyugdíjasklub tagjai számára is prezentáltam, akikkel közösen meghallgattuk Juhász Gyula Trianon, illetve József Attila Nem! Nem! Soha! című verseit. És mivel nemrégiben hallgattam hangoskönyvben Mikszáth Új Zrinyiász című regényét, aminek utolsó fejezete Vajdahunyadon játszódik, ennek lejátszásával ajándékoztam meg a fogadószervezetem tagjait. 

– Mit viszel magaddal innen, Dél-Erdélyből? 

– Elsősorban azt az életérzést, ami tőlem távol állt, merthogy én a magyar tömbben nőttem föl, és csak a kassai diákéveim alatt tapasztalhattam meg valamit a szórványmagyar létből. Ott viszont a híres magyar kassai kollégiumban tanultam az ipariban, ahol 500 magyar gyerek volt, és bentlakásos iskola lévén, egy kis magyar szigetként működött. 

Úgyhogy igazából ott nem szembesültem azzal, hogy egy szórványterületen a magyarságnak mennyivel nehezebb, és milyen viszontagságos megtartani a magyar identitását, a magyar nyelvét, hogy ez egy tudatos harc napról napra, ami nekünk teljesen természetes volt egy magyar tömbben, hogy mindenki magyarul beszél. Tegnap találkoztam itt egy székely lánnyal, és mondta, hogy általában a székelyek nem tudnak románul, mi sem tudunk szlovákul, vagy egy bizonyos életkorig nem tudunk. És a diaszpórai lét, illetve az otthoni tömbben élést követően itt tapasztaltam meg ezt a harmadik dimenziót, hogy milyen szórványban lenni, és mit jelent egy-kétezeres magyarságként egy ötvenezeres román környezetben élni, mit jelent ezzel szembesülni, és hogy ennek milyen lehetőségei vannak. De hogy mit is viszek magammal? Azt, hogy igazából a recept egyszerű: össze kell fogni, és nagyon örülök annak, hogy itt, ebben a befogadó szervezetemben ez sikerült. Teljesen mindegy, milyen apropóból, de gyerünk össze, ez itt egy szép hagyomány, hogy egymást köszöntjük a születésnapokon, és mindig összejövünk, és akkor alkalom adódik arra is, hogy jeles napok alkalmával megemlékezzünk emelkedettebb dolgokról is. Úgy látom, hogy itt jól működik ez a magyar közösség, és hát magammal viszem azt is, hogy itt volt egy nagyfokú befogadás, valóban családtagként üdvözöltek. Nem tudom, hogy ez amiatt volt-e, mert látták bennem is a határon kívüli magyart, de én azt gondolom, hogy alapvetően itt egy jó társaság verődött össze, és megtiszteltetés volt köztük lenni, úgyhogy én örülök, és bármikor, akárcsak turistaként is, a továbbiakban is örömmel visszatérek.