Az utolsó aradi rikkancs

Nem biztos, hogy az „utolsó”, talán helytállóbb lenne azt állítani, hogy közel egy évszázad után az első és egyedüli.

Ma már aligha találunk hiteles személyt, aki emlékszik a hajdani utolsók egyikére… Arra, aki azt harsogta, hogy francia zászló leng a városháza tornyán. No meg azt, hogy jönnek az afrikaiak. Ez utóbbi is igaznak bizonyult, hiszen az első világháború utáni zűrzavarban valóban fél évig nyakunkon ültek „rendfenntartói” megbízatással a francia hadsereg egyik afrikai különítményének katonái, tisztjei.

No, de mai rikkancsunk nem rikkant. Öreges női hangja erre nem is lenne alkalmas. Csak le fel járkál sárga mellényében a ligeti tó főutca felőli részén, olykor az úttesten, a csúcsforgalomban várakozó türelmetlen autósok között, és hangtalanul, csupán jelenlétével kínálja a karján sorakozó napilapokat, magazinokat. 

Évek óta. Hóban és kánikulában. Fáradhatatlanul.

Kora kiismerhetetlen, de talán nem sértő, ha azt állítom, hogy nagyon régen lehetett fiatal. Akkoriban bizonyára meg sem fordult a fejében, hogy egyszer minden autós ismerni fogja, s akad, aki alamizsnaként nyújt feléje egy kisebb értékű bankjegyet. Újságra nem tart igényt.

Nem fogadja el, csak, ha lapot is adhat érte.

Arad üde színfoltja ez az önérzetes, idős rikkancs.

Egykori elődjeihez nem hasonlít. Nem kínálja harsány hangon az újdonságokat, ellenben fáradhatatlan.

Az írott sajtó megmaradásának egyik konok, kitartó harcosa.